Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Surányi és a devizahitel 2007 és 2017

2017.05.14

Vélemény 1.

 

Az a cikk és Surányi nyilatkozata a felelősség szétkenésére alkalmas.

 

Nyilvánvalóan ez a célja.

 

Ha valakire ráömlik a ház, lecsukják a tervezőt és egyéb résztvevőket. Itt több százezer családra szakadt az épület (a többi egymilliónak "csak" félbehasadt). Az ilyen cikkek pontosan olyannyira kártékonyak, mint a hivatalával visszaélő (és így a devizahiteles kereseteket számolatlanul lepattintó, elutasító) bírák és ügyészek, akik mulasztásukkal, vagy éppen tevőlegesen hozzájárulnak a bankok kimosdásában.

 

"Paradox módon az erős verseny kényszerítette arra a bankok nagy többségét, hogy beszálljon a devizahitelezésbe. Ha kimaradtak volna, az olyan piac vesztéssel, érték vesztessél járt volna, ami alig pótolható közép/hosszú távon." 

 

Szegény bankok, csak a piac nyomása miatt lettek csalók. De mondhatnám azt is, hogy senki nem tartott a bankok fejéhez fegyvert, hogy csaljanak és jogalap nélkül gazdagodjanak. Ismerünk bankokat, akik nem vettek részt ebben a szennyben, nekik miért sikerült nem megtévelyedni? 

 

Szegény állam és szegény felügyelet, csak az államcsőd réme miatt lett nemzetáruló. Bizonyára csak az államcsőd veszélye miatt állapított meg az "elszámolás" során a felvételi helyett piaci árfolyamot, illetve nem juttatta érvényre az ügyleti kamat megállapítása során - például - a LIBOR csökkenő értékét. 

 

Szegény bíróságok. Bizonyára ők is a nemzeti harag réme végett tiporják lábbal a jogállamot ( http://hitelsikerek.hu/birosagi-szegyenfal/ ), szégyenítik meg az Unión belül szép nemzetünk. 

 

Surányi Úr szavai szerint mi vagyunk a megtestesült felelősség nem vállalás, mint ha az MNB tanulmányát olvasnám. Opportunisták vagyunk, a legrosszabb fajtából:

 

https://hitelesmozgalom.eoldal.hu/cikkek/velemenyunk--allaspontunk/velemeny-az-mnb-tanulmanyrol.html

 

Minden, a bankok és az állam felelősségét bagatellizáló próbálkozás olaj a tűzre.

 

Tessen végre tudomásul venni a felelősöknek (és ha az MNB és a PSZÁF volt elnökei is akként gondolják, hát vegyék fel azt az inget), hogy az elszámoltatást el lehet odázni, de ez az időszak bizony fekete tollal lesz a történelemkönyvekben megírva. A devizahitelezés kárainak tagadása és a bűnösök bújtatása nemzetünk szégyene.

 

TILTAKOZOM, TILTAKOZOM, TILTAKOZOM!

 

Baranyai Csaba

 

 

 

 

Vélemény 2.

 

Surányi egy műremek példája annak a bankárnak, akik a kartellt működtették.

Az aranytartalék eladója.

A váltó megszüntetője.

A jegybankot magánbankká modernizálni kívánók professzora.

Mindig elegáns.

Úgy tűnik hozzá semmi gond nem fűződhet.

Kapkodnak utána a bankok – vagy egymásnak passzolgatják.

Egyetlen konkrét állítást ajánlok figyelmetekbe: Rodolfó őszintébb volt.

Ettől függetlenül érdekes a visszaemlékezése, mert alapvetően mint érintett szereplő gazdaságpolitikai történésekhez köti a devizahitelt. Nem az ügyfelek tartottak a bankosok fejéhez fegyvert, hogy elő azzal a devizahitellel.

Érdekes módon az egyik felelős társaság mégis az ügyfelek őnála is (ha nem is az egyedüliek, mint a kúria véleményében – tehát vannak nála aktuálisan rosszabbak), … tehát felelősek a fogyasztói ügyfelek, mert önfelszámolás, emigrálás, letargia és egyebek helyett végül mégis bementek a tisztességtelen bankok fiókjaiba és felvették a hiteleket úgy, ahogyan a bankok kínálták.

Ollóban. Az offshore pénzkivonással magára hagyott ország hitelszűke idejében lépre mentek. Kb olyan elkövetőként, mint legyek a légypapíron.

Nekem nagyon utálatos az a stílus, amelyet ránézésre sosem lehet megérteni, amelyben minden mindig csak növekszik, felelős sosincsen, és a kívülállók csak veszíthetnek – mert úgymond ilyen a pénzrendszer természete. Úgyhogy az izlandi példa nekem utólag eszi bele magát a fejembe. Fel sem foghatom, hogy ők megúszták.

 

 

 

 

 

Vélemény 3.

 

A befejezés helyett: mondja Surányi György 

"A devizahitelezés drámája egyértelműen valamennyi érintett szereplő sorozatos hibás, nem ritkán felelőtlen döntéseinek a következménye. Nem lehet kiemelni egy országgyűlést, egy kormányt, egy MNB, PSZFÁF, vagy Bankszövetségi vezetést, vagy a hitelfelvevők egy meghatározott csoportját. Hosszú évek számos tévedése, hibás gazdaságpolitikája, szabályozása, kereskedelmi banki politikája, a téves kiútkeresés, az előre nem kalkulálható mélységű nemzetközi válsággal párosulva idézett elő egy korábban nem tapasztalt társadalmi, gazdasági és pénzügyi válságot. Most amikor lassan kezdjük magunk mögött hagyni ezeket az éveket a tanulságok kölcsönös levonása után talán a legfontosabb annak tudatosítása, hogy a legszegényebb, legrosszabb helyzetben lévők valós, tömeges megsegítéséről a mai napig nem született döntés. Pedig ez kikerülhetetlen és jól megválasztott technikával, a baj nagyságához képest viszonylag kevés, évi 40-50milliárd forintból kezelhető lenne."

 

A felelősség minden szinten hiányzik. Kivéve a legalsónál, a fizető adósnál. Mert ő az élete egész munkáját adja, más felelőtlen hozzáállása és döntése miatt. "Hosszú évek számos tévedése, hibás gazdaságpolitikája, szabályozása, kereskedelmi banki politikája, a téves kiútkeresés, az előre nem kalkulálható mélységű nemzetközi válsággal párosulva idézett elő egy korábban nem tapasztalt társadalmi, gazdasági és pénzügyi válságot." Tessék mondani, hol van itt az adós? 

 

Megjegyzem, hogy az élet minden területén ez van. Semminek nincs felelőse. Senkit nem lehet felelősségre vonni, csak a legelső szintet. Minket = fogyasztókat, szülőket, betegeket, jogsegélyt igénybe vevőket, tanulókat, adózókat, adósokat és még sorolhatnám. 

 

És ami az érdekes, hogy az emberek kényelmesen érzik magukat ebben a felelősség nélküli környezetben. Mennyivel könnyebb a gyerek drogosságát a tanárokra kenni, vagy az egészségünk állapotát az orvosra hárítani. Az ügyvéd esetlenségét, hozzá nem értését - a saját közreműködésünk hiánya miatt - hirdetni.

A szocializmus kiirtotta a felelősség vállalást az emberekből. Én ezt tartom az "átkos" legnagyobb hibájának. „Állam apu” mindent finanszírozott, mindent megoldott, csinált egy csomó zombi, egyforma - kül és beltartalomra - emberkét, akik mindent állam aputól vártak, még akkor is, ha mindenkinek egyenruhában , menzán, közös táborokban lehetett nyaralni, azaz az igények legalját biztosította, de  biztosította. Majd jött a "rendszerváltás", mert sokunknak nem tetszett az egyenruha, az egyenkaja, az egyen nyaralás stb. Sokan hittük, hogy melóval tanulással kitörhetünk az egyen korszakból. Dolgoztunk, miközben nem vettük észre, hogy a fejünkre nőtt a sok parazita, dolgozni nem szerető, egoista politikus, akikből lettek a fehérgalléros bűnözők. 

A nép, az istenadta nép meg várja a megoldást a már nem létező „állam apu”-tól. 

 

Nehezményezem, hogy a nagytudásúnak vélt Surányi György, nem meri kimondani, hogy a felelősök egyértelműen, a magas képzettséggel rendelkező, speciális tudással bíró kormányzati ellenőrzési szervek vezetői és a bankok felső vezetői.

 

Az adósok az életük munkáját fogják odaadni , feláldozni,  a speciális tudással bíró kormányzati ellenőrzési szervek vezetői és a bankok felső vezetőinek sorozatos rossz döntései miatt. És amikor ezeknek a rossz döntéseknek, kiút kereséseknek a teljes kockázatát a célokat kitűző és azért tenni akaró népre hárítják, ez számomra elfogadhatatlan. Nem mondhatja Surányi György,  és egyetlen más "nagytudású" , hogy felelőtlen voltam. 

Tiszai Tímea Szeged

 

 

 

 

Vélemény 4.

 

Évek óta hiányolom az elemző, értékelő írásokat azoktól a személyektől, akik a devizahitelezés elterjedésében aktív szerepben voltak vagy éppen magas posztot töltöttek be, azonban passzívak voltak és ezzel „járultak hozzá” a devizahitelezés elterjedéséhez. Örömmel fogadtam tehát a Közszolgálati Egyetem tervét. Devizahiteles különszámot készít az emberjogi folyóiratuk.

 

https://hitelesmozgalom.eoldal.hu/cikkek/velemenyunk--allaspontunk/atfogo-devizahiteles-osszefoglalo-keszul-a-kozszolgalati-egyetemen.html

 

Surányi György elemzése így egyrészt örömöt okozott. Végre valaki a felelősök közül megszólal, kifejti álláspontját. Az örömöm azonban nem teljes. Vannak ugyan  tényszerű megállapítások szép számmal, azonban egészen alapvető megállapítások és tényközlések hiányoznak a Portfólión megjelenő írásból és van kirívóan durva,  valótlan állítások is.

Minden bankkölcsön jellemző tulajdonsága az hogy kamatot kell fizetni. Forint kölcsön esetén az ügyleti kamatláb értelemszerűen magasabb mint az infláció. Az inflációt kisebb-nagyobb ütemben a bérek is szokták követni. Így a futamidő alatt a törlesztő részletek fizetése egyre könnyebbé válik, van infláció (a kamatláb tartalmazza, bele van „égetve” a szerződésbe), a havi törlesztő részlet azonban nem nő, viszont a bérek nőnek.

CHF elszámolású kölcsön esetében hasonló a helyzet egy svájci állampolgárnak. Nekünk, magyar árampolgároknak, akik a fizetésüket forintban kapják, egészen más a helyzetünk. A két ország gazdasági helyzete alapvetően eltérő, Svájcban alacsony az infláció, hazánkban magasabb. Ezért is tudták úgy bemutatni a devizahitelt, hogy kedvező: alacsony a kamat és így alacsony a forint törlesztő részlet. A kölcsön tulajdonságainak ismertetésénél azt viszont elfelejtették közölni a bankok a leendő adósokkal, és Surányi most is elfelejti, hogy a forint egészen biztosan gyengülni fog a CHF-hez képest. Ez közgazdasági alaptétel: annak az országnak a devizája leértékelődik, melyikben az infláció magasabb. Ez hosszabb távon mindenképpen igaz, rövidtávon lehet eltérés. Mint ahogy volt 2001 és 2008 között, a forint kevésbé gyengült, mint gazdaságilag indokolt lett volna. A forint 20-30%-kal felülértékelődött. A lakosság és a vállalkozók (feltételezem, hogy az önkormányzatok is) úgy kötötték meg a szerződéseket, hogy két alapvető információval nem rendelkeztek: a forint tartós és jelentős leértékelődése várható a futamidő alatt (egészen addig, amíg a magyar infláció nem lesz alacsonyabb mint a svájci, a forint nem lesz erősebb deviza mint a CHF), jelenleg a forint jelentősen felértékelt állapotban van.

Surányi cikkének alábbi megállapítása így jelentősen hiányos, teljesen félrevezető:

 

„Minél szélesebbé vált a kamatkülönbözet a belföldi és a nemzetközi kamatok között annál vonzóbbá vált a devizahitel. Minél nagyobbá vált a kamatkülönbözet annál több külföldi tőke (devizában denominált), nem kevés spekulatív tőke áramlott be a hazai pénz- és tőkepiacra. Egy része finanszírozta a bankok devizahiteleit, más része learatta a belföldi és külföldi kamat különbözetet (kamat arbitrage). Ez rövidtávon a forint fenntarthatatlan felértékelődésével, az ország eladósodásával járt.”

„A forint művi, tehát nem a hazai versenyképességet tükröző felértékelése viszont előrevetítette a forint későbbi elkerülhetetlen leértékelődését.”

Az ugyan szerepel benne, hogy a „forint fenntarthatatlanul felértékelődött” és „elkerülhetetlen volt a leértékelődés” – azonban egy volt MNB elnöktől elvárható, hogy ezt kifejtse, elmagyarázza: miként hat ez a devizahitellel rendelkező lakosságra, ismerték-e e ezeket a tényeket az emberek a kölcsönszerződés aláírásakor?

Nem a lakosság árfolyamkockázat-kezelés hiányosságát, pénzügyi tudatlanságát kell emlegetni, hanem a lakosság félrevezetését és becsapását valamint az MNB és a PSZÁF felelősségét.

„Még laikus számára, a józan ész talaján is fel kellett volna tenni azt a kérdést, hogy vajon hogyan lehetséges frankban kevesebb,mint fele akkora kamatot fizetni, mint forintban.”

Surányi most 2017-ben nem néz szembe azzal a ténnyel sem, hogy bankigazgatóként még 2007-ben is nyugtatta az egész magyar társadalmat arról, hogy a CHF kölcsönök biztonságosak.

 

„Ma még nem látható világosan, hogy vajon a reálkeresetek visszaesésével együtt zsugorodik-e lakosság fogyasztása, vagy a lakosság "kisimítja" ezt a csökkenést azzal, hogy feléli
megtakarításait illetve több hitelt vesz fel - válaszolta egy kérdésre Surányi. Az viszont látható, hogy sem a lakosság, sem vállalati szféra fizetőképessége (bonitása) nem romlik – tette hozzá. Ezzel kapcsolatban elmondta azt is, hogy a deviza finanszírozás nem jelent nagyobb kockázatot, mint a forint finanszírozás, ezért túlzott a jegybank korábban közölt figyelmeztetése, amely a devizafinanszírozás fokozott kockázataira hívta fel bankszektor figyelmét.


A Magyar Nemzeti Bank által kitűzött 2008. év végi 3,5 százalékos inflációs cél nincs veszélyben - felelte a jegybank korábbi elnöke, aki úgy véli, ha fennmarad a jelenlegi 245 forintos euró árfolyam, akkor "túllövi az inflációs célt az MNB".”

 

https://hitelesmozgalom.eoldal.hu/cikkek/alap-informaciok/suranyi-az-arfolyamkockazatrol-2007-tavaszan.html

 

Korábban volt szerencsém részt venni egy fórumon, ahol az egyik előadó Surányi volt. A két írás ezt követően készült, már 3 éve:

 

https://hitelesmozgalom.eoldal.hu/cikkek/alap-informaciok/suranyi-az-arfolyamkockazatrol-2007-tavaszan.html

 

https://hitelesmozgalom.eoldal.hu/cikkek/rendezveny/azt-mondta-suranyi--2-.html

 

Bőven lenne tehát miről beszélgetni a devizahitelezés kapcsán. Őszintén, nyíltan, becsületesen.

 

Szabó József

 

 

suranyi---portfolio---kep.png

 

 

 

Részletek Surányi mostani elemzéséből:

 

 

 

"csak euróban lett volna szabad engedélyezni a devizahitelt"

 

 

"A bankok a kihelyezett hosszúlejáratú devizahitelek aránytalanul nagy részét rövid forrásokkal ( hitel, swap) finanszírozták."

 

 

"A nem fizető ügyfelek legnagyobb része ugyanis nem a drasztikusan megemelkedő törlesztés miatt képtelen az adósságáért helytállni."

 

 

"Többen azt az álláspontot képviselik, hogy a devizahitel eleve hibás termék. A legfőbb érv arra vonatkozik, hogy a hitelnyújtás pillanatában sem a bank, sem pedig a hitelfelvevő nem láthatja előre a devizapiac hullámzását. Ezért nagy biztonsággal nem is állapítható meg a jövőbeli adós hitelképessége. Nyilvánvaló, hogy a jövőbe senki nem lát." 

 

 

http://m.portfolio.hu/gazdasag/suranyi_gyorgy_a_devizahitelezes_csapdai.248905.html

 

 

Surányi György egyetemi tanár, a Corvinus Egyetem Pénzügyi intézetének professzora. 1990-91 és 1995-2001 között a Magyar Nemzeti Bank elnöke, 2001-2014 között az Intesa Sanpaolo Bank KKE-i régió elnöke, a CIB, a VUB, PBZ illetve az Intesa Belgrad bankok elnöke.

 

 

A teljes cikk a Portfólión: 

 

 

A munkaerő-piac 1989-93 közötti drámai átalakulása (nagyjából egy millió munkahely megszűnése) mellett a deviza hitelek és azok következményei testesítik meg a rendszerváltozás utáni évtizedek legsúlyosabb társadalmi-, szociális-, gazdasági- és pénzügyi válságát. Ez az írás megkísérli bemutatni azokat a döntéseket vagy azok hiányát, amelyek a folyamat kialakulásához vezettek. Ennek során megkerülhetetlen a sokoldalú felelősség kérdésének áttekintése. Mivel az alapvető problémáknak legfeljebb egy része oldódott az elmúlt években, ezért érdemes áttekinteni, hogy mikor és milyen megoldások adódtak e válság tompítására, illetve mit lehet tenni ennek enyhítése érdekében. 

 

 

·         Az első Orbán kormány 2001-ben gazdaságpolitikai paradigmaváltást hajtott végre. Ennek lényege az, hogy az 1995-től folytatott az export, a beruházások és a külföldi működőtőke bevonására épülő, külső- és belső pénzügyi egyensúlyt őrző, gyors (2000-ben 5,6%-os éves ütemű) növekedést eredményező gazdaságpolitikát felváltotta a költségvetési kiadások növelésére és a fogyasztói keresletnek a gazdaság teljesítményétől elszakadó, a belföldi kereslet mesterséges élénkítésére épülő, a külső és belső pénzügyi egyensúlyt romboló, ezért hosszútávon fenntarthatatlan politika. Ez az irányváltás a retorikai fordulat ellenére töretlenül folytatódott a Medgyessy illetve az első Gyurcsány kormány idején, egészen 2006 közepéig.

 

 

·         Ennek a gazdaságpolitikai fordulatnak egyik szimbolikus eleme volt az első Orbán-kormány lakásépítést és vásárlást élénkítő, a költségvetés egyensúlyát kikezdő 2001-ben bevezetett lakáshitel kamatokat támogató, úgynevezett otthonteremtési programja. A többek között emiatt is felboruló költségvetésre válaszul szigorodó monetáris politika, az emelkedő nominális- és reálkamatok a technikailag is hibásan kialakított rendszerben a költségvetési kamattámogatás szinte korlátlan növekedését  eredményezte. A bankok és lakossági ügyfeleik éppen a rögzített hitelkamatok illetve az automatikusan emelkedő költségvetési kamattámogatás miatt semmit nem éreztek a romló pénzügyi környezetből. Ellenkezőleg az alacsony fix kamat és emelkedő infláció mellett (free riding) korlátlanul nőtt a támogatott hitel kereslete. Végül egy mini válság során, 2003 őszén, amikor a költségvetési kamattámogatás nulláról alig több mint két év alatt a GDP egy százalékára nőtt, a konstrukciót a Medgyessy kormány megkésve, de végre befagyasztotta. Ha ezt nem teszi, akkor pár év múlva a költségvetés még sokkal megrázóbb konszolidációja követelt volna széles társadalmi áldozatot.

 

 

·         Ezt követően vett lendületet a devizahitelezés. Az állami kamattámogatás kiiktatása után mindenki számára világossá vált, hogy hagyományos keretek között, 12-15 %-os évi kamat mellett nem lehet lakásvásárlást/építést tömegesen finanszírozni. ( Természetesen ilyenkor is van mód olyan technikát választani, amely a törlesztési idő alatt egyenletesen simítja a terheket, de ezzel sajnos nem éltek.)

 

 

·         Ezen a ponton szükséges az időben visszalépni 2001 tavaszáig. Addig ugyanis jogi lehetőség sem volt a devizahitelezésre. Az MNB új vezetésének kezdeményezésére, a Pénzügyminisztérium előterjesztésében az Orbán kormány elfogadta a Deviza Kódex módosítására vonatkozó javaslatokat, és a parlament elé terjesztette. Az országgyűlés pedig az ellenzék támogatásával elfogadta. Addig a kódex már csupán két, a forint teljes konvertibilitását érdemben nem korlátozó elemet hordozott. E két rezerváció tiltotta a belföldi jövedelem tulajdonosok egymás közötti deviza tranzakcióit, illetve korlátozta a külföldi, rövidlejáratú (alapvetően spekulatív) tőke beáramlását. Ennek a két rezervációnak a fenntartásához a külföldi (OECD, IMF, EU, ECB) és a belföldi (bankok, MNB stáb egy része) nyomás ellenére, amíg az MNB elnöke voltam végig ragaszkodtunk.

 

 

·         A belföldi szereplők közötti devizában történő hitelezésének engedélyezése megteremtette a jogi és intézményi kereteit a későbbi mély válság kialakulásának. Ezzel a lépéssel a jegybank, ha nem is veszítette el teljes mértékben a belföldi pénz-, tőke-, illetve hitelpiac befolyásolásának lehetőségét, de egy nyitott kis gazdaságban nem elhanyagolható mértékben korlátozta saját mozgásterét. Ez azt is jelenti, hogy nyilvánvaló pénzügyi válság felé haladva/ rohanva is korlátozottá válik a jegybank keresletkorlátozó, egyensúlyt helyreállító képessége. Ez pedig végső soron aláássa a jegybankot legfontosabb feladata, az inflációs várakozások árstabilitás körüli lehorgonyzásában. Ha belföldön a nemzeti fizetőeszköz mellett egy külföldi fizetőeszköz is jelentős szerepet tölt be, akkor a monetáris politika közel béna kacsává válik.(Különösen akkor, ha lemond, az úgynevezett nem-konvencionális eszközök bevetéséről.)

 

 

·         Az jogi/ intézményi keretek megteremtése nem azonnal, hanem az állami kamat támogatás befagyasztását követően vezetett a devizahitelezés robbanásszerű elterjedéséhez. A Deviza Kódex módosítása a kereteket hozta létre (szükséges feltétel). A 2001-től folytatott, a külső és belső pénzügyi egyensúlyt aláásó inkonzisztens gazdaságpolitika (fiskális- jövedelem- és monetárispolitika) pedig tartósan a környezetünknél jóval magasabb inflációhoz, emelkedő nominális- és reálkamatokhoz illetve a gazdaság versenyképességével összhangban nem lévő árfolyam felértékelődéshez vezettek. Ez pedig természetesen tette vonzóvá az első években az akkor olcsóbbnak tűnő devizahiteleket (elégséges feltétel).

 

 

·         Többen azt az álláspontot képviselik, hogy a devizahitel eleve hibás termék. A legfőbb érv arra vonatkozik, hogy a hitelnyújtás pillanatában sem a bank, sem pedig a hitelfelvevő nem láthatja előre a devizapiac hullámzását. Ezért nagy biztonsággal nem is állapítható meg a jövőbeli adós hitelképessége. Nyilvánvaló, hogy a jövőbe senki nem lát. De ezen az alapon változó kamatozású, hosszúlejáratú forint hitelt sem szabadna nyújtani. Annak sem látni a távoli alakulását. A kamatkockázat pedig semmiképpen sem tekinthető kisebbnek, mint a devizaárfolyam kockázat. De ennél talán tovább is lehet lépni. Bármilyen sok évre nyújtott hitel olyan kockázatokat foglal magában, aminek a valószínűsége ugyan számítható, de ki nem iktatható, például tömeges, tartós munkanélküliség. A Nagy Recesszió ott is tömeges csődöt okozott ahol semmiféle árfolyam kockázatot nem futottak az adósok. De sajnos ez a helyzet itthon is. Meglepő, de a forinthitelek bedőlése a válság alatt nem maradt el a devizahitelekétől. Vagyis ezen az alapon nem volna indokolt a devizahitel minden formájának tiltása.




A kialakult válságért egyoldalú és manipulatív lenne a felelősséget egyetlen szereplőre szűkíteni. Ezt ugyan többször, többen is megpróbálták, sokszor politikai haszonszerzés, vagy éppen a saját felelősség elkendőzése érdekében. De ez az összetett valóság meghamisítása lenne. Megkérdőjelezhetetlenül felelősség terheli az összes szereplőt, hitelezőt és hitelfelvevőt, szabályozót és szabályozottat, felügyeletet és felügyeltet, monetáris hatóságot és kormányt, törvényhozót és korlátozottan, de még multilaterális intézményeket is. Külön elemzést igényelne a 2007-8-as Nagy Recesszió szerepe, amely a Nagy Gazdasági Világválság óta kétségkívül a legnagyobb megrázkódtatást okozta, s nemcsak itthon. Nem vállalkoznék arra, hogy a felelősség mértékét precízen kimérjem. Ez valószínűleg nem is lehetséges. Mindenestre megpróbálom áttekinteni. A követett sorrend inkább logikai, a makrótól indul a mikró felé, s nem feltétlenül a szereplők felelősségének mértékét mutatja.

 

 

I. Kormányzati felelősség

 

·         Az ezredforduló körül egészen a 2007-8-as válságig ma már nyugodtan állíthatóan egy nagyon egyoldalú, ha tetszik szélsőséges piaci liberalizációba vetett hit uralta mind az akadémiai, mind a gazdaság irányítóinak és szereplőinek felfogását. Ebbe csak a tiszta és korlátlan szabad tőkeáramlásnak, a két szélső árfolyam rezsimnek a teljesen szabadon lebegő árfolyamnak vagy az ún. hard peg-nek, a kemény árfolyamrögzítésnek volt helye. A jegybankok szinte egyetlen eszközzel, a kamatok mozgatásával operáltak. A nagy többség hitt a piacban általában és a pénz-és tőkepiac hatékony, súrlódásmentes önszabályozásában. Ugyancsak meg voltak győződve a teljes, ezer százalékos deviza konvertibilitás mindenkire kiterjedően egyoldalú előnyeiről. Ha előbb nem is, a 2007-8-as válság ki kellett, hogy józanítsa ezt a nagy többséget. Amikor az MNB előállt az utolsó derogációk eltörlésével 2001-ben, itthon és külföldön egyaránt nagy egyetértésre talált. Az egyik érve a két korlátozás eltörlésére éppen az volt, hogy ezt igénylik a nemzetközi porondon, az OECD, az IMF, az ECB illetve a bankok. Sőt, még azt is sejtették, hogy az EU-csatlakozásnak is akadálya lehet. ( Ezt akkor is, ma is másként látom.) Vagyis egy divat hullám, egy nemzetközi nyomás kétségkívül hozzájárult az eredendő hiba elkövetéséhez, miközben itthon is lelkesedtek a voluntarista liberalizációért.

 

 

·         Meghatározó a kormányok és az országgyűlés szerepe. Az MNB javaslatára úgy liberalizálták a végletekig a deviza kódexet, hogy valószínűleg nem voltak tisztában annak valós tartalmával. Ha azt csak részben értették volna, akkor a következő években egészen más gazdaságpolitikát, ezen belül költségvetési politikát kellett volna folytatni. Olyan fiskális és jövedelempolitikát, ami a legszigorúbban egyensúlyorientált. De még ebben az esetben is okozott volna feszültséget a rövid tőkék szabad beáramlása. A felzárkózó országok gyorsabb növekedési potenciálja egyfelől, és az ezt kísérő árstruktúra átalakulása (Balassa-Samuelson hatás) másfelől magasabb növekedéshez, inflációhoz és magasabb nominális- és reálkamatokhoz vezet. Ez pedig csapdahelyzetet eredményezhet. A kamat különbséget kihasználó tőke beáramlás az indokoltnál is jobban felértékeli az árfolyamot, és ez a versenyképességet gyengíti, a növekedést lassítja. De vezethet a belföldi likviditás túlzott növeléséhez, a gazdaság túlfűtöttségéhez, a külső egyensúly felborulásához, az infláció gyorsulásához. A jegybank persze szigoríthat, konvencionális módon kamatot emelhet. A baj az, hogy a tovább szélesedő kamatkülönbözet és a felértékelődő árfolyam-várakozások okán még több forró, spekulatív pénz áramlik be. Szinte ördögi kör. A fiskális politika persze szintén szigoríthat, de ez megint növekedési veszteséget okoz. De ez a csapda helyzet minket elkerült. 2001-2007 között az államháztartás hiánya GDP-arányosan évi 6-8% között mozgott, a külső egyensúlyhiány pedig nagyjából 7,5-8,5% körül hullámzott. Vagyis egyensúly helyett ikerdeficit jellemezte ezeket az éveket, jelentős eladósodással, hasonlóan, mint 1995 előtt.

·         A nagy és fenntarthatatlan költségvetési hiány finanszírozási igénye elszívta a hazai pénzügyi megtakarítások nagy részét. Ezzel érdemben hozzájárult a forint hozamgörbe magasan tartásához. Ez viszont egyre inkább klasszikus kiszorítást ( crowding out) okozott. A szűkös belföldi megtakarításokért folyó versenyben a kamatérzéketlen állam kiszorította az üzleti és a háztartási szektort. Ezt még erősítette az a törekvés, hogy a költségvetés hiányát a lehető legnagyobb mértékben forintpiacról kívánták finanszírozni. Így ha a lakosság és/vagy a vállalkozások hosszú lejáratú forrást kerestek beruházásaik finanszírozásához vagy a méreg drága forint hitelekkel szembesültek vagy a jóval alacsonyabb kamatozású devizahitelt választották. ( A forint felértékelődése miatt a felvett hitelek forintban jelentősen olcsóbbá is váltak 2003-2008 között. A CHF árfolyama 180 és 138 Ft, az EUR árfolyama pedig 280 és 228 Ft között mozgott, trendjében egyre csökkentve a nominális terheket forintban. Nem meglepően ezekben az években nem vitatták a devizahitelek jogszerűségét.) Ezért mindenképpen megáll a költségvetési politikát alakító 2001-2007 közötti kormányok alapvető felelőssége.

 

 

·         Ha egy ország sok éven át olyan gazdaságpolitikát visz, ami tartós túlkereslethez, a beruházás/ megtakarítás egyensúlyának ex ante megbomlásához, azaz a folyó fizetési mérleg jelentős hiányához és külső eladósodáshoz vezet, akkor már csak gazdaságpolitikai választás kérdése, hogy melyik belföldi jövedelem tulajdonos/ok adósodjanak el devizában. Mi a legkevésbé jó megoldást választottuk: kiugró mértékben a háztartások adósodtak el devizában. Az a jövedelem tulajdonosi csoport, amelyik a legkevésbé képes az árfolyamkockázat kezelésére. Ez is a kellően át nem gondolt politika következménye. Egy olyan politikáé, amely az eleve fenntarthatatlan költségvetési hiány finanszírozását a forint piacra koncentrálta. A költségvetés kamatérzéketlensége által megemelkedő hozamgörbén a lakosság egyértelműen alulmaradt a megtakarításokért folyó versenyben.

 

 

·         Az ezt követő években a kormányzati felelősség Kornai János erre is találó kifejezésér kölcsönvéve a halasztás /mulasztás kategóriáival jellemezhető. A sok évig elhúzódó kilakoltatási moratórium tipikus időhúzó, a súlyos feszültség oldását elodázó eszköz. Ha nem pontosan körvonalazott feltételek között, s nem előre időben is kijelölt keretek között alkalmazzák, még fokozza is a piaci zavarokat és a társadalmi illetve egyéni áldozatokat. ( A jelzálogjog érvényesíthetőségének folyamatos korlátozása ellehetetleníti az ingatlan hitelezést, megbénítja az egész ingatlan piacot.) Sajnos, ez kísérte végig a 2009-2015 közötti periódust.

 

 

·         Az ugyancsak kormányzati mulasztás, hogy 2010-14 között a megtévesztő ígéretek ellenére olyan megoldásokat vert keresztül a kormány, amely érdemben nem javított a helyzeten, viszont roppant sokba került az családoknak, a hitelező pénzintézeteknek. De a késlekedés sajnos drága volt az egész országnak is. Az elhúzódó válság önmagában olyan bizonytalanságot okozott, ami súlyosan rontotta hazánk hitel besorolását. Jelentősen, több száz milliárddal emelve a kamat terheket, nem utolsó sorban a költségvetését.

 

 

·         Ilyen volt az első árfolyam gát, a végtörlesztés minimum szociálisan elfogadhatatlan végrehajtása, majd a második árfolyam gát. S végül a forintosítás 2015-ben, amely nem ellentmondások nélkül enyhítette a válságot, miközben a legrászorultabbak tömegeiről szinte ismét teljesen elfeledkezett. (A lehetséges kiutakra később visszatérek.)

 

 

 

II. A monetáris hatóság

 

·         A Magyar Nemzeti Bank formailag a törvénynek megfelelően, az egész időszakban megpróbált eleget tenni elsődleges feladata teljesítésének. Azonban az árstabilitás megteremtése, az inflációs várakozások árstabilitás körüli rögzítése messze meghaladja egy nyitott kis gazdaságban a jegybank valóságos lehetőségeit. Központi, de messze nem kizárólagos szerepe van a jegybanknak az árstabilitás megteremtésében. A világpiaci árfolyamatok, a nemzetközi pénz- és tőkepiaci mozgások, a költségvetési és jövedelem/bér politika, a költségvetési újraelosztás illetve az adók változása, a költségvetési egyensúly/hiány változása vagy éppen az időjárás élelmiszerárakat befolyásoló hatása külön és együttesen is limitálja a jegybank mozgásterét. Ha egy jegybank mindezen korlátokat ignorálja és abban az illúzióban szenved, hogy egyedüli, kizárólagos felelősséggel bír az árstabilitásért, akkor annak is fájdalmas következményei lesznek. Ha ehhez még párosul az angolszász gyakorlattól/ törvénytől eltérő, kontinentális európai( elsősorban német) ortodox monetárispolitikai felfogás, és annak is egy szélsőséges gyakorlata az komoly károkat okozhat. A mi esetünkben a jegybank megfontolásaiban, napi döntéseiben gyakran mellőzte a növekedésre, foglalkoztatásra gyakorolt hatások figyelembevételét, a makroprudenciális szempontokat, ezen belül kiemelten a külső egyensúly mindent meghatározó szerepét.

 

 

·         Az inflációs célkövetést monetáris politikai keretként választó MNB 2001-től küzdött legfontosabb célja az árstabilitás eléréséért. Ezt néhány hónaptól eltekintve még statisztikailag sem sikerült teljesítenie. 2001-2013 között jellemzően lényegesen meghaladta az infláció a kitűzött célt, azóta számottevően elmarad attól. ( Ez önmagában is megkérdőjelezi a választott politikai keret hatékonyságát.) Az MNB a leszűkítetten értelmezett alapfeladatával összhangban a 2001-től kibontakozó, a költségvetési és bérpolitika által folyamatosan teremtett túlkeresletet próbálta semlegesíteni. A logika egyszerű, a helyzet szinte tankönyvszerű: a túlkereslet, a tartós külső és belső pénzügyi egyensúlyhiány, ami veszélyezteti az aktuális árstabilitást és az inflációs várakozást a jövőben is a gyorsulás felé mozdítja, monetáris szigorítással kell ellentételezni. A nominális kamat emelése fékezi a hitel keresletet, viszont ösztönzi a pénzügyi megtakarítást. A kamat kondíciók szigorítása egyúttal a monetáris kondíciós index másik elemét az árfolyamot is erősíti, felértékeli. Így forintban nominálisan vagy /és reálértékben csökken az import ára és mérséklődik az exportálók jövedelme/kereslete is. Vagyis mindkét tényező kifejezetten a cél elérése irányába mutat, mérsékli a túlkeresletet, javítja az inflációs kilátásokat.

 

 

·         A közel egy évtizedig tartó kísérlet azonban végig eredménytelen maradt. A jegybank egyedül kívánt szembeszállni a költségvetés nagy és növekvő hiányával és újraelosztásával 2007-ig, a jövedelmek termelékenységet tartósan meghaladó emelkedésével, az ár represszió majd ár felszabadítás inflációs hatásával. De már középtávon is a fenntartható árstabilitás ellen hatott az egyre nagyobb külső egyensúlyhiány is, amelyet az MNB teljesen figyelmen kívül hagyott monetáris megfontolásainál. Ilyen helyzetben persze a jegybank nem maradhat tétlen. Szigorítani muszáj, de a mérték alapvetően fontos. A jegybank kötelessége, hogy felhívja a kormány és a széles közvélemény figyelmét az árstabilitást veszélyeztető tényezőkre( verbális intervenció). Mértékkel kamatot is emelhet, annak illúziója nélkül, hogy ha elég magasra repíti azok értékét, akkor a fundamentumok inflációs várakozásokat aláásó alakulása ellenére megteremthető az árstabilitás.

 

 

·         Az MNB azonban másként értékelte a helyzetet. A kamatkondíciók egyoldalú (túl)szigorításával szándéka ellenére nem hűtötte a belföldi keresletet s így az inflációt, hanem fűtötte azt. Alapvetően azért, mert a devizabelföldiek most már szabadon vehettek fel devizahitelt. Minél szélesebbé vált a kamatkülönbözet a belföldi és a nemzetközi kamatok között annál vonzóbbá vált a devizahitel. Minél nagyobbá vált a kamatkülönbözet annál több külföldi tőke (devizában denominált), nem kevés spekulatív tőke áramlott be a hazai pénz- és tőkepiacra. Egy része finanszírozta a bankok devizahiteleit, más része learatta a belföldi és külföldi kamat különbözetet (kamat arbitrage). Ez rövidtávon a forint fenntarthatatlan felértékelődésével, az ország eladósodásával járt. De ez azt jelezte, hogy miközben az MNB szigorítása mérsékelte a forint hitelek növekedését, ennél szándéka ellenére lényegesen gyorsabban ösztönözte a devizahitelezést. 2004-2008 között a forint hitelek évente 8-9%-kal, a deviza hitelek viszont több mint 30%-kal száguldottak, s állományuk meghaladta a forint hitelekét. (A teljes - forint és deviza- hitelállomány éves expanziója felülmúlta a 20%-ot, ami több mint az akkori nominális GDP növekedésének kétszerese.) Így összességében egyáltalán nem sikerült a belföldi kereslet növekedési ütemét korlátozni, az inflációs célt tartósan elérni, az inflációs várakozásokat az árstabilitás körül horgonyozni.

 

 

·         A forint művi, tehát nem a hazai versenyképességet tükröző felértékelése viszont előrevetítette a forint későbbi elkerülhetetlen leértékelődését. Az infláció nem igazán sikeres kontrollálása érdekében erőltetett árfolyam felértékelés tovább fékezte az egyre növekvő külső deficit elkerülhetetlen kiigazítását is. Az egyébként nyilvánvalóan fenntarthatatlan deficit az MNB szerint egyáltalán nem jelentett problémát, ugyanis legalábbis az akkori felfogásuk szerint automatikusan finanszírozódik. ( Itt kell megjegyezni, hogy még a kérdés is alig értelmezhető, hogy vajon valóban devizahitelt nyújtottak- e a bankok. Elég az ország nemzetközi fizetésimérlegére vagy a bankok mérlegére tekinteni. A bankok több tízmilliárd euró/frank devizahitelt vettek fel, az ország veszélyesen eladósodott külföld felé. A bankok hitel/betét mutatója átlagosan 165%-ra rúgott, vagyis az itthon képződött források nagyságrendileg sem fedezték a szektor hitelnyújtását.) Emellett a monetáris hatóság minden egyes alkalommal, amikor a forint lejtőre került radikális kamatemelést hajtott végre. Ennek meg is lett az "eredménye": a forint visszaerősödött, és a családok abban a meggyőződésben folytatták korábbi gyakorlatukat a devizahitelek felvételével, hogy az MNB képes a képtelenre. Bármi áron biztosítja a relatív ár, és főként árfolyam stabilitást.

 

 

·         De még ilyen körülmények között is korlátozhatta volna, az MNB a hitelek expanzióját úgynevezett nem konvencionális eszközökkel, mint a hitelplafon, a kötelező tartalék megemelése a devizaforrásokra vagy a hitel expanzió mértékének a tőkekövetelmények emeléséhez való szoros hozzárendelése. Ez utóbbit valószínűleg a PSZÁF-fal együtt. ( Erre volt precedens a régiónkban, például Horvátországban, Szerbiában, Romániában.) De ezt sem tette, mert akkori felfogása szerint - tévesen- se a hitelek túlságosan gyors növekedése, se azok összehúzódásának befolyásolása nem tartozik a jegybank elsődleges kompetenciájába.

 

 

·         Fontos kérdés az MNB devizatartalék politikája 2001 és 2008 között. Ha a külső egyensúly nem érdemel kiemelt figyelmet, hiszen automatikusan megteremtődnek a hozzá szükséges források, illetve a jegybanknak még átmenetileg sem szabad a szent piac szabad árképzésébe avatkozni, nos akkor nem érdemes túl sok devizatartalékot felhalmozni. Ez utóbbi a válság során különösen fájdalmas hibának bizonyult. A minden ország számára kiszáradó pénzpiaci likviditás először azokat sújtotta, ahol jelentős külső hiány halmozódott fel. De még inkább azokat az országokat amelyek még átmenetileg sem rendelkeztek elég tartalékkal, deviza pufferral. Mi pont ilyenek voltunk. Így a korábban abnormálisan felértékelt forint a világválság egyik legnagyobb zuhanást szenvedte el pár hónap leforgása alatt, 228Ft-ról 310-ig esett az EUR-val szemben. ( Ezzel sikerült a Financial Times címlapjára kerülni.) Ezt követően az IMF-EU hitel nyomán konszolidálódott helyzetben feltöltődött a devizatartalék 16md EUR-ról 34md-ra, s az árfolyam is beállt 275 Ft/ EUR körül. Azonban a most már legalább elégségesen magas tartalékszint egyáltalán nem tükrözte az ország külföldi adósságának szerkezetét. A tartalékot kizárólag euróban töltötte fel az MNB, miközben a külső adósság 35%-a svájci frankban denominált. Ha arányosan a harmada a tartaléknak CHF-ben lett volna, ahogy az teljesen logikusan adódik, akkor a 2009 után bekövetkezett euró/svájci frank árfolyam veszteségnek jelentős részét, a harmadát a jegybank mérlegén keresztül vissza lehetett volna nyerni. 2008 nyara és az árfolyamküszöb 2011 őszi bevezetése között az euró értéke mintegy negyedével romlott a frankhoz képest. Ha ezt a rendkívül jelentős elmaradt nyereséget döntően a családok terheinek enyhítésére lehetett volna átcsoportosítani, akkor az árfolyam oldalán bekövetkező veszteség közel 2/3- a ellentételezhető lett volna. De nem így történt.

 

 

III. PSZÁF

 

·         Legalábbis vitatható a pénzügyi felügyelet szerepe az elmaradt szabályozások, illetve a fogyasztóvédelem terén. Ami egyértelműnek tűnik az a PSZÁF és az MNB együttműködésének hiányosságai, tevékenységük koordinálatlansága. A felügyelet nyilván nem akadályozhatta meg a devizahitelek robbanásszerű terjedését. De mindenképpen korlátozhatta volna az MNB-vel közösen fellépve azt, hogy eurón kívül bármely más devizában lehessen hitelt nyújtani. Az igazán váratlan és pusztító hatást ugyanis nem önmagában a devizahitel intézménye, hanem a svájci frank hitel okozta. Itt ugyanis az adósok nem egyszerűen árfolyamkockázatot, hanem EUR/CHF keresztárfolyam kockázatot, vagyis implicit kettős kockázatot vállaltak. EUR/HUF kockázat minőségileg tér el az CHF/HUF kockázattól. Utóbbi tartalmazza az EUR/HUF kockázatát is. A forint árfolyama az euróval szemben határozódik meg, azzal szemben jegyzik. A forint euróban kifejezett árfolyama szervesen illeszkedik a magyar gazdaság nominális, vagyis ár, bér és kamat szintjéhez. Meghatározza az összes alapvető nominális elem alakulását, hiszen az importon és az exporton keresztül szinte az összes áru és szolgáltatás árában benne van. Ezért a bérek alakulása is többé-kevésbé elválaszthatatlan az EUR/Ft árfolyam alakulásától. Az árfolyam alapvetően hat az infláció alakulására is. Így ha az leértékelődik azt fokozatosan az árak is részben vagy egészben tükrözik. Ezért az euróban felvett hiteleknél akkor okoz feszültséget a leértékelődés, ha az nem egyszerűen nominális, hanem reálértékelődés. Nominális leértékelődés mellett nagy valószínűséggel a bérek azzal lépést tartanak, tehát az emelkedő törlesztő részlet a jövedelmek arányában nem nő (változatlan maradhat az adósság szolgálati arány). Jellemzően nem ez a helyzet, ha a reálárfolyam értékelődik le. Ez azonban ritkán brutális mértékű. De ha igen, akkor az olyan mély válság kísérője, amikor majdnem teljesen mindegy milyen, akár hazai devizában adósodott el valaki. Nagy valószínűséggel tömeges nem fizetéshez, csődhöz vezet. Az EUR/Ft árfolyam betölti a nominális horgony szerepét, ezért adott egyfajta természetes árfolyam kockázat elleni védelem(hedge). Leegyszerűsítve, minél magasabb a hazai infláció az euró övezethez képest, annál nagyobb lehet a forint leértékelődése (korrigálva a termelékenység különbséggel) és ennek inflációgeneráló hatása miatt is annál nagyobb lehet a nominális bérek emelkedése.

 

 

·         Átlagosan 248 Ft/euró árfolyamnál vették fel az adósok a hiteleiket. Ez az árfolyam értékelődött le napjainkban 307-315 Ft-ra. Ez 25% körüli nominális leértékelődés, ami önmagában ugyanennyivel növeli a törlesztést. Mivel az elmúlt évtizedben a nominális bérek átlagosan ennél jóval gyorsabban emelkedtek, ezért ez semmi különösebb feszültséget nem okozott volna. Az adósság törlesztés reálrátája még süllyedt is volna. Egész más a helyzet a nominális horgonyt be nem töltő frank esetében. A svájci frank árfolyamának mozgása lényegében egyáltalán nem hat a hazai árakra, bérekre, inflációra, mert elhanyagolható a frankban lebonyolódó kereskedelmi forgalom. Ezért, amikor a frank felértékelődik az euróhoz képest, akkor az azonnal reálfelértékelődést eredményez. Az átlagosan 156-os árfolyamon felvett hitel mára átlagosan 280-290 forinton áll. Ez viszont egymagában is 80%-ot meghaladó értékvesztés, ami a törlesztés azonos megugrását hozza. Ez viszont már jóval átlépi az időszak átlagos béremelkedését. Így az adósságszolgálat reálterhei is súlyosan növekednek.

 

 

·         Először a felügyeletnek, tehát éppen ezért ha már, akkor csak euróban lett volna szabad engedélyezni a devizahitelt. Ha adminisztratív módon ez nem lehetséges, akkor a hitelkockázati súlyokat kellett volna e célnak alárendelve megállapítani. Mivel az nem kérdéses, hogy a frankhitel adósnak és hitelezőnek egyaránt kockázatosabb az eurónál, addig kellett volna emelni a kockázathoz kapcsolt tőke követelményt, amíg el nem tűnik a frank hitel kamatelőnye az euróhoz képest. A felügyelet azonban itt elkésett.

 

 

·         Valószínűleg a felügyelet és a jegybank együttműködésének hiánya az oka annak, hogy eltűrték a bankok nem kellően prudens likviditás kezelési gyakorlatát. A bankok a kihelyezett hosszúlejáratú devizahitelek aránytalanul nagy részét rövid forrásokkal ( hitel, swap) finanszírozták. A szokásos, elfogadható lejárati transzformációt lényegesen meghaladó mérték időzített bombaként ketyegett. A nemzetközi pénzügyi válság kirobbanásakor az addig bőséges és olcsó likviditás eltűnt. Ha egyáltalán, akkor is csak a korábbiaknál sokkal, legalább 2-300 bázisponttal drágábban lehetett megújítani a rövid forrásokat. Ezzel a bankok finanszírozási költsége drágább lett annál, mintha eredetileg hosszúlejáratú forrásokból nyújtották volna a devizahiteleket. A szabályozó, felügyelő hatóságoknak minden eszköze rendelkezésre állt ahhoz, hogy a bankok veszélyes, saját profitjukat maximalizáló gyakorlatát magakadályozzák. De ezt nem tették. ( Természetesen megáll a bankok felelőssége is a helytelen belső likviditás kezelésért.) A válság nyomán, ex post aztán levonták a megfelelő következtetéseket.

 

 

·         De nem pusztán a lejárati meg nem felelés ( mismatch)okozott komoly károkat. A felügyelet tudomásul vette azt, hogy a bankok az ügyfelekkel kötött és a felügyeletnek bemutatott szerződésekben a kamat kockázatot( benne a rövid lejáratú ország kockázatot) teljes egészében az ügyfelekre hárítja. Mivel a bankok által nyújtott hitelek hosszúlejáratúak, de rövid bázisú, változó kamatozású hitelek voltak, ezért azok roppant gyorsan átárazódtak. Vagyis a PSZÁF eleve elfogadta, hogy a bankok egyoldalúan az ügyfelekre tolják, azt a kamat kockázatot, amelyik alapvetően a banki mérlegek terméke. A rövid forrásból hosszú hitel nyújtás hibás gyakorlatát, így a felügyelet csendes asszisztenciája mellett az adósokra háríthatták a bankok.

 

 

 

IV. A kereskedelmi bankok

 

·         Paradox módon az erős verseny kényszerítette arra a bankok nagy többségét, hogy beszálljon a devizahitelezésbe. Ha kimaradtak volna, az olyan piac vesztéssel, érték vesztessél járt volna, ami alig pótolható közép/hosszú távon. Mégis, az erős verseny ellenére a bankoknak koordinálni kellett volna tevékenységüket. Ez nyilván nagyon veszélyes pálya, hiszen könnyen a kartellezés vádját válthatja ki. De mégis, a rendszer stabilitása, a prudens működés biztosítása, az ügyfelek felelős kiszolgálása azt követelte volna, hogy a bankok csak és kizárólag euróban nyújtsanak hitelt, a forint mellett. Ha valamelyik jelentősebb szereplő elindul az 1-2%-kal olcsóbb frank felé, a többiek nem tehetik meg, hogy ne kövessék (kiváltképp, ha a felügyelő/szabályozó hatóságok elalszanak).

 

 

·         A bankok éltek, visszaéltek erőfölényükkel a kamat megállapítás során. Nemcsak az előzőekben már említett kamat átárazás lejárati meg nem felelése estén. A szerződések szabad kezet adtak arra, hogy némi túlzással bármilyen tényező változása estén átírják a kamatokat. Két tételt emelnék ki a sok közül. Új hitel nyújtásánál természetes, ha a bank a kamatmarzs megállapításánál figyelembe veszi a múltban keletkezett és a jövőben várható hitelkockázati költségeket. De egy már folyósított hitel esetén, a jól fizető ügyfélnél a kamat költségét azért emeljék meg mert mások nagyobb arányban váltak rossz adóssá, ez kifejezetten szokatlan gyakorlat. Arról nem is beszélve, hogy némileg önsorsrontó, mert esetleg éppen az így megemelkedő terhek teszik az ügyfelek egy újabb csoportját fizetésképtelenné. A másik ilyen az ország kockázati prémium kamatban történő érvényesítése. Ebben az esetben is érvényes, hogy új hitel nyújtásakor alapvető ár formáló tényező az aktuális országkockázati felár. De menetközben azért megemelni a kamatot, mert a finanszírozó nem hosszúlejáratú forrásból nyújtotta a hitelt, ez az erőfölénnyel való visszaélés. Ezt helytelen lenne összekeverni azzal, amikor átlátható módon, hosszúlejáratú változó kamatozású forrást von be egy pénzintézet. Ebben az estben a referencia kamat pl. a három hónapos EURIBOR, rendszeresen változhat, de az erre fizetett kockázati felár nem mozgatható a lejárat végéig. Ilyen esetben az ügyfél kamata is referencia kamat változásával mozog együtt. Amennyiben ezt a szokásos és helyes nemzetközi gyakorlatot követték volna a hazai pénzintézetek, akkor a válság alatt az átlagos kamatszint nem 9%-ra emelkedik 5,8%-ról, hanem kb. 3,5%-ra mérséklődik. Ezzel lényegesen mérsékelve a törlesztés terheit.

 

 

·         Külön is említést érdemel a pénzintézetek ( bankok, lízing vállalatok) lízing, elsősorban autó lízing finanszírozása. Ebben az eset az árazás és lejárat megválasztása is szembetűnően egyoldalú. Transzparencia hiányában nem ritkán a tényleges lízing költségek CHF-ben megközelítették, elérték vagy meghaladták az évi 10%-ot. A lejárat pedig elérte a hat nyolc évet, nem ritkán használt gépkocsiknál. Semmi meglepő nincs abban, ha ilyen feltételek mellett - s akkor a válság szörnyű hatásait nem is tekintve- a nem fizetés kockázata az egekbe szökik. Hitelnyújtó és hiteladós nagy versenyt fut azért, hogy melyik felet terheli a nagyobb felelősség, de talán a pálmát a professzionális résztvevőnek kellene átnyújtani.

 

 

·         Sokszor hangzott el az, hogy az ügyfeleket nem tájékoztatták a devizahitelek inherens kockázatairól. Ez általában valószínűleg nem fedi a tényeket. A szerződések nagy része tartalmazta az erre vonatkozó információkat. Ezzel együtt igaz, hogy a pénzintézetek fordíthattak volna sokkal nagyobb gondot az ügyfelek kimerítő informálására. Ez kitüntetetten igaz a CHF és az EUR denominált hitelek kockázati eltérésének kimutatására. Annál is inkább igaz ez a megállapítás, mert ezen hitelek árazásakor lényegében a bankok maguk sem különböztették meg a két termék lényegesen eltérő kockázatát. Ezzel azt a benyomást erősítve a laikus ügyfelekben, mintha a két devizahitel kockázati profilja identikus lenne.

 

 

·         A veszteségek kumulálódásában szerepe van annak is, hogy a bankok illetve érdekképviseleti szervük, a Bankszövetség - kormánnyal és az MNB-vel egyetértésben-maga sem támogatta a válság érdemi mérséklését célzó radikális javaslatot először 2011 elején, majd 2013 nyár végén.( Pontosabban, a szövetség akkori elnöke, Felcsuti Péter és az ERSTE vezetője, Radovan Jelasity a javaslatunk mellé állt, de ez csupán kisebbség volt.) Ennek viszont az következménye, hogy a forintosításra csak később, sokkal kedvezőtlenebb feltételek között kerülhetett sor.

 

 

V. Az ügyfelek

 

·         Az alapvető pénzügyi ismeretek szintje általában sem kielégítő, amin a történelmi előzményeket ismerve nincs mit csodálkozni. A devizahitelek, különösen a frankhitelek természetének megértése különösen összetett feladatot jelent. Ezzel a széles ügyfélkör nem tudott, nem akart megbirkózni. Még laikus számára, a józan ész talaján is fel kellett volna tenni azt a kérdést, hogy vajon hogyan lehetséges frankban kevesebb,mint fele akkora kamatot fizetni, mint forintban. Többek között ezért sem lehet eltekinteni az egyes adósok, családok szerepétől, felelősségétől a társadalmi méretűvé vált drámában.

 

 

·         A legsúlyosabb csapás elszenvedésében a családok többségét valószínűleg fel kell menteni. A nem fizető ügyfelek legnagyobb része ugyanis nem a drasztikusan megemelkedő törlesztés miatt képtelen az adósságáért helytállni. Ezt látszik alátámasztani az a talán meglepő tény, hogy a forint alapú hitelek bedőlési aránya lényegében megegyezik a devizahitelekével.( Az újabb statisztikák csak azért mutatnak kevésbé drámai képet a forint hitelekről, mert a végtörlesztés hatása azt torzítja. A végtörlesztés ugyanis a magas jövedelmű, egyébként is fizetőképes adósoknak juttatott olyan támogatást a bankok terhére, amely jelentősen ösztönözte a hitelek előtörlesztését. Az így lecsökkent devizahitel állományhoz képest persze megnövekedett a nem fizetők aránya.) Ennél jóval mélyebb oka van ennek: maga a példátlan mélységű válság, amelyben a munkanélküliség megkétszereződött, 11% fölé emelkedett. De a munkahelyét megtartani képes többség is sokszor szenvedett el nagy jövedelem visszaesést. Szokásos ciklikus válságra lehet és kell számítani, de olyanra, ami 2008-9-ben a világon végigsöpört nem lehet.

 

 

·         Az is megfigyelhető azonban, hogy nem kevesen a reálisan felmérhető lehetőségeiket messze meghaladó terheket vállaltak. Ebben természetesen a bankok laza, nem kellően szigorú adósminősítése társfelelős. Nem ritkán, nem kevesen, nem is egy, hanem két, néha három különböző célú hitelt is felvettek. Pozitív adóslista hiányában - amit a bankok régóta szorgalmaztak- ezt a hitelező pénzintézetek nem tudták kiszűrni.

 

 

·         A nem fizetés tömegessé válása, még inkább annak időnkénti megugrása sajnos egy szélesebb folyamatba illeszkedik. Amikor egy társadalomban nem vált ki általános megütközést a kötelezettségek, tartozások, kölcsönök, adósságok nem fizetése ott megkérdőjeleződik a piacgazdaság szolid működésének alapja. Kiváltképp így van ez, ha az állam, illetve intézményei maguk sem szabálykövetők, és kényszer hitelt vesznek rendszeresen igénybe (kórházak, ÁFA visszatérítés, KLIK tartozás stb.) Ezt tovább árnyalja az, amikor vezető politikusok azt sugallják, hogy majd az állam, a kormány megoldást talál az adósság visszafizetésére. Ez hétköznapi fordításban úgy hangzik, hogy nem is feltétlenül kell helytállni a kötelezettségekért. Jól megfigyelhető, hogy minden nagyobb kormányzati rendezést célzó, de annak tartalmát ki nem fejtő bejelentés után megugrott a nem fizetők száma. Ugyanakkor biztos vagyok abban, ellentétben számos korábbi kollégámmal , hogy a nem fizetők hatalmas 140-150 ezres táborának törpe kisebbsége, 10-20%-a az a kör aki a morál hazard hatásaként nem fizet. A nagy többség szeretne, de minden erőfeszítése ellenére az eredeti feltételek szerint nem képes erre.

 

 

·         Az egyes szereplőknek a helyzet kialakulásában betöltött sokoldalú felelősségét áttekintve egyértelmű, hogy a mindenkori megoldás, kibontakozás is csak kölcsönös teher vállalás, mély empátia mellett lett volna lehetséges.


 

·         Már 2009 közepén érzékelhetően emelkedésnek indult az adósság visszafizetési kötelezettségének nem vagy csak részben eleget tévő ügyfelek száma. Ekkor mind az árfolyam, mind a kamat átárazódása a későbbi évekhez viszonyítva még enyhébb. A többség számára a többletteher havonta 25-30%, egy átlagos adósnál kb. havi tíz/ tizenötezer forint, ha csak egy célra vettek fel hitelt. Ez az összeg az akkori átlag családi jövedelemhez képest egyáltalán nem elhanyagolható, de békeidőben talán nem is lett volna megrendítő erejű. Csakhogy békéről szó sem volt. A 2006-ot követő konszolidáció utóhatásai egyfelől, a válság csapásai másfelől alaposan megcsapolták a reáljövedelmeket. De ennél még sokkal fájóbb a munkahelyek tömeges elvesztése. A világválság elhúzódó, eszkalálódó jellege, különösen az eurózóna későbbi összeomlással fenyegető folyamata ekkor még nem látható. Részben ezért, részben mert bíztak a gyorsabb kilábalásban, a kormány elrendelte az első kilakoltatási moratóriumot. Ez önmagában semmilyen megoldást nem jelent, legfeljebb időlegesen a jövőbe tolja át a tömegessé váló, társadalmi veszéllyé transzformálódó tömeges kilakoltatási válságot.

 

 

·         2010 őszére a helyzet nyilvánvalóan tovább romlik. Ekkor már eléri a nem fizető ügyfelek száma a 70-80 ezret, a családtagokkal együtt legalább 250-300 ezer ember kerül elviselhetetlen helyzetbe. Ekkor - érthetően- az új kormány is a moratórium meghosszabbításáról dönt. Ami kevésbé elfogadható, hogy ígérete ellenére semmilyen komoly formában nem lát hozzá a válság érdemi kezeléséhez. Ahelyett, hogy akár a bankokat áldozat vállalására bírná az adósok terhei egy részének átvállalásában, nemzetközi összehasonlításban is brutális adót vet ki rájuk.

 

 

·         Ebben a helyzetben 2011 elején született meg a " Radikális terv a lakossági devizahitelek kezelésére". Ekkor már a nem teljesítő/ fizető családok száma elérte a 120 ezret. Ezt a tervet, miután az MNB és a Bankszövetség is elutasította, s így a kormány sem tárgyalta meg, 2011. április 11-én publikáltuk (Surányi-Spurny-Barta, fn.hu). Lényegében a devizahitelek forintosítását javasoljuk. A javaslat a devizahitelek kivezetésével, a terhek bankok- ügyfelek- állam közötti megosztásával, az MNB finanszírozási támogatásával, az addigra már 50-60%-kal megemelkedő átlagos törlesztést mintegy 35-40%-kal mérsékelte volna. Ezt az eredményt a hitelek futamidejének meghosszabbítása, a banki kamatmarzsok lefaragása, a hitelösszeg 25%-ának maradványérték (bullet) kezelése, az állami kamattámogatás és garancia adta volna. A legnagyobb terhet sorrendben a bankrendszer, az ügyfelek( a futamidő hosszabbításával), s végül jóval kisebb mértékben az állam vállalta volna. Nagyon fontos része a javaslatnak, hogy kiemelkedően foglalkozik a legrászorultabb, kisebb értékű lakásokban lakó, gyermekes és/ vagy munkahelyüket elvesztő fizetni nem tudó emberek helyzetének megoldásával.

 

 

·         Ekkor még a CHF/HUF árfolyam 200-210 között mozog. A késlekedés később ezért itt is nagyon sokba került mindenkinek. A bankok egész egyszerűen felelősségüket is hárítva, egy számukra olcsóbb megoldásban bíztak. Javaslatunk akkor kb. 400 milliárd forint veszteséget okozott volna a bankszektornak. Az MNB egész egyszerűen még a frankhitelek pénzügyi rendszer egészének stabilitását veszélyeztető jellegét sem ismerte el. De a válság egészének rendezésében való részvételt (például hosszú lejáratú forint hitel nyújtása vagy a konverzió deviza igényének részleges biztosítása) is elutasította. Ezek után a kormányt képviselő miniszter széttárta a kezét, mondván így nem tehet semmit. Azon ritka alkalmak egyike, amikor a kormány együttműködési készség híján úgy tett mintha meghátrált volna. Ilyen is előfordult.

 

 

·         Az első árfolyamgát, amelyet a kormány 2011 közepén hirdetett meg. Lényegét tekintve a piacinál lényegesen alacsonyabb árfolyam alapján törlesztenek az adósok, miközben egy gyűjtő számlán halmozódik öt éven keresztül kamatmentesen a piaci és a törlesztési árfolyam különbözete. Ezt az összeget pedig halasztva kell az ügyfeleknek teljesítenie. A program átmenetileg 15%-kal mérsékelte a törlesztő részleteket, de a lényeget, az árfolyam kockázatot nem tudta, nem akarta kezelni. Emellett érdemben semmit nem adott a legrosszabb helyzetben lévő nem fizető adósoknak. Ez a program lényegében megbukott, kevesen vették igénybe.

 

 

·         Ezt a kudarcot követte az úgynevezett végtörlesztés intézménye. Ennek keretében a legjobb fizetőképességű adósoknak biztosított a kormány előterjesztése alapján az országgyűlés egy példátlan méretű tőke transzfert a bankok terhére. Azok az ügyfelek akik addig is törlesztettek és rendelkeztek a tartozásuk minimum 25%-val készpénzben, saját erőből vagy kiegészítve új banki hitelből visszafizethették fennálló hitelüket mélyen a piaci árfolyam (25%-val) alatt. A bankok ezúttal közel 400 milliárd forintot veszítettek, nagyjából éppen annyit amennyiből pár hónappal korábban megszabadulhatott volna mindenki a devizahitelek nyomasztó terhétől. Most azonban a bankok legtehetősebb ügyfeleit tömte ki a kormány döntése, miközben a legkiszolgáltatottabbakról ezúttal is megfeledkeztek.

 

 

·         A második árfolyamgát bevezetésére 2012- ben került sor. Megőrizve az első ellentmondásait annál némileg kedvezőbb kamat kondíciókat kínált. Ezért a részvételi arány lényegesen megnőtt, de a feszültségek továbbra is a rendszerbe zárva maradtak.

 

 

·         2013 nyár végén felfrissítettük korábbi forintosítási javaslatunkat. Az euróval szemben még tovább leértékelődő forint, és a bizonytalan CHF/EUR árfolyam plafon egyrészt, a probléma lényegének megoldatlansága és elnapolása a Bankszövetséget is a helyzet újragondolására késztette. De most sem tudtunk áttörni. A szövetség javaslata talán egy árnyalattal rövidtávon olcsóbb lett volna a bankok számára, de közel olyan mértékben nem mérsékelte volna a bankok partnereinek a terhét mint a teljes forintosítás. Ezúttal az MNB nem is reagált a javaslatra, a kormányt képviselő miniszterek pedig legfeljebb udvarias szimpátiájukat fejezték ki.

 

 

·         Végül 2014 őszén megszületett a döntés a forintosításról. Jobb későn, mint soha! A kormány és az MNB azóta is hangsúlyozza ennek a döntésnek a mesteri időzítését. Tény, hogy néhány hónap késés további masszív veszteséget okozott volna. A svájci jegybank döntése nyomán a frank további 10-15%-ot erősödött az euróhoz és így a forinthoz is. Feltétlenül kedvező, hogy ezt már nem kellett elszenvedni. Ugyanakkor 2011-hez képest a legalább 25%, 2013-hoz viszonyítva pedig 10% körüli többlet veszteséget okozott a késlekedés.

 

 

·         A részletek mellőzésével a következőket érdemes kiemelni. A legrászorultabbak, a fizetni nem tudók ezúttal is kiesnek a döntéshozók látóteréből. A konverzió a piaci áron, előre lefedezve történt, az MNB aktív részvételével. Az ügyfelek terhei véglegesen két csatornán keresztül enyhülnek kb. 20-%-val. Egyrészt a korábban jogosulatlannak minősített kamat emelés és devizakonverzió költségeinek visszatérítéséből, másrészt az alacsonyabb kamatból. Mindez a bankszektornak összesen 900md forint veszteséget jelent. Miközben a bankok újabb kiugró veszteséget könyvelnek el az államháztartás alrendszere az MNB 300 md Ft-ot meghaladó nyereséget könyvel el.(Noha a pénzt megpántlikázni nem lehet nagyjából ez az összeg jelenik meg az MNB híres alapítványaiban.) Ez az összeg bőségesen elég lett volna arra, hogy a kilakoltatás rémével fenyegetett családok helyzetén segítsenek illetve, hogy tovább mérsékeljék a fizető ügyfelek terheit. A forintosítás általunk javasolthoz képest eltérő kormányzati megoldásában azért sem csökkent jobban a havi törlesztés, mert az imént említett tétel mellett közben 2013-hoz képest tovább esett a forint árfolyama a frankkal szemben 235Ft-ról 260-ra.

 

 

Befejezés helyett


A devizahitelezés drámája egyértelműen valamennyi érintett szereplő sorozatos hibás, nem ritkán felelőtlen döntéseinek a következménye. Nem lehet kiemelni egy országgyűlést, egy kormányt, egy MNB, PSZFÁF, vagy Bankszövetségi vezetést, vagy a hitelfelvevők egy meghatározott csoportját. Hosszú évek számos tévedése, hibás gazdaságpolitikája, szabályozása, kereskedelmi banki politikája, a téves kiútkeresés, az előre nem kalkulálható mélységű nemzetközi válsággal párosulva idézett elő egy korábban nem tapasztalt társadalmi, gazdasági és pénzügyi válságot. Most amikor lassan kezdjük magunk mögött hagyni ezeket az éveket a tanulságok kölcsönös levonása után talán a legfontosabb annak tudatosítása, hogy a legszegényebb, legrosszabb helyzetben lévők valós, tömeges megsegítéséről a mai napig nem született döntés. Pedig ez kikerülhetetlen és jól megválasztott technikával, a baj nagyságához képest viszonylag kevés, évi 40-50milliárd forintból kezelhető lenne.

 

http://m.portfolio.hu/gazdasag/suranyi_gyorgy_a_devizahitelezes_csapdai.248905.html