Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Madari: A deviza nyilvántartású kölcsönzés jogdogmatikai alapjai

2016.01.27

A deviza nyilvántartású kölcsönzés jogdogmatikai alapjai[1]

 

madari-jogdogmatika---kep.png

 

 

Római jogi alapelv, hogy egy kölcsönszerződés esetén a hitelező nem követelhet nagyobb tőkeösszeget, mint amennyit az adósnak ténylegesen folyósított.

A római jog ismerte a kamatuzsora és a tőkeuzsora fogalmát is. Kamatuzsora esetén a kamatmérték meghaladja a jogszabályban meghatározott felső határt. Tőkeuzsora esetén a tőketartozás növekszik meg a ténylegesen folyósított kölcsönösszeghez képest.

A kölcsönt a római jog, és az azon alapuló kontinentális jogrendszerek reálszerződésnek tekintették,  azaz a kötelmi jogviszony létrejöttéhez a kölcsön átadása is szükséges volt, és a kölcsön összegén az adós tulajdont szerzett, ugyanabból, ugyanannyit kellett tőketörlesztésként visszaadnia, és meg kellett fizetnie a kikötött kamatot is.

A kölcsöntartozás devizában történő elszámolására vonatkozó kikötés nem vonhatja maga után azt, hogy az adósnak ténylegesen folyósított tőke összege a folyósítást követően emelkedjen. A tőke összege akkor emelkedhetne, ha ez a felek megállapodása alapján a kamatot helyettesítené, de akkor is csak a kamatuzsorának tekintett mértéken belül változhatna.

 

 

A római jogi felfogástól Grosschmid Béni és Bátor Viktor  nézetei tértek el, lehetővé téve a deviza alapú elszámolás jelenlegi gyakorlatát elfogadó jogértelmzés kialakulását.

 

 

A római jog szerint a pénztartozás ugyanolyan generikus kötelmi tartozás, mint bármely más helyettesíthető dolog mennyiségével való tartozás. Ezzel szemben Grosschmid a készpénzt a többi helyettesíthető dolog közül kiemeli, és megteremti a generalissimum ( „ leghelyettesíthetőbb dolog”) kategóriáját, amivel logikai hibát vét, mert a pénz fogalma ( szubsztancia: pénzdarab) fölé egy, az annak funkciójára ( általános értékmérő) vonatkozó fogalmat állít, így feszítve szét a pénztartozás jogdogmatikailag koherens, logikus egységét, mely elmélet alapján  nem világos, hogy a pénz vagy a tartozás a generalissimum.

Jogi szempontból a pénz egy jogrendszer által megalkotott értéknév, névleges értékegység, melynek jelét a pénzdarabok hordozzák. Ez az érték önmagával azonos marad, de ennek az értéknévnek a tényleges vásárlóerejét, árfolyamát a gazdasági helyzet, piaci és egyéb  tényezők határozzák meg.

Grosschmid Béninél elsikkad a pénztartozás két fajtájának, a pénzösszegtartozásnak és a pénzmértéktartozásnak a megkülönböztetése.

A pénzösszegtartozás esetén az adós egy adott pénznemben számszerűen meghatározott pénzösszeggel tartozik, ez a kölcsön.

A pénzmértéktartozás esetén az adós tartozása valamely érték pénzben kifejezett mértékében áll fenn, nem pedig egy adott pénznemben számszerűen meghatározott összegben, ez a csere. ( Pl. haszonbér megállapítása adott gabonamennyiség árában, egy adott összeg aranyértékének megfelelő összeg megfizetésére vonatkozó kötelezettség-vállalás, kártérítés.)

Grosschmid szerint minden pénztartozásban elválik a kirovó és a lerovó összeg, melyek a pénztartozások túlnyomó többségénél egybeesnek. Ha ezek elválnak egymástól, akkor már nem pénzösszegtartozásról ( kölcsön), hanem pénzmértéktartozásról ( csere) van szó, ilyen pl. a pénzösszegben meghatározott tartozás már pénznemben vagy valamely értékszempont szerint valorizált összegben való megfizetése ( ld deviza alapú elszámolás). A pénzösszegtartozás és a pénzmértéktartozás összemosásának a következménye, hogy a teljesítésnél csak a teljesítési hely pénznemében való fizetést ismeri el teljesítésként, azaz az adóst már a kirovó összeg pénznemében való fizetés joga sem illeti meg ( facultas alternativa).

 

 

A pénzkölcsön a római jogon alapuló jogrendekben reálszerződés, a konszenzuálszerződésekhez képest azzal a többlettel, hogy a felek megállapodásán túlmenően a kölcsönösszeg tulajdonjogának az átruházása is szükséges  a szerződés létrejöttéhez. A kölcsöntartozás pénzösszegtartozás. Grosschmid a kölcsönt konszenzuálszerződéssé minősített át, annak érdekében, hogy lehetővé tegye, a kirovó összeg eltérhessen a ténylegesen folyósított kölcsönösszegtől, így az ügylet profitabilitása megnövekedhessen. A folyamatnak az 1877. évi VIII. tv. 6.§-a állított gátat, a tőkeuzsora kizárása érdekében kimondva, hogy bírói úton a felvett kölcsön összegénél magasabb tőkeösszeg nem érvényesíthető.

 

 

Példaként: ha valaki 1500 svájci frankot kap, és arra vállal kötelezettséget, hogy ennek fejében 100 fontot fizet vissza, pénzcsereszerződést köt, amely pénzmértéktartozást keletkeztet, azaz a kötelezettnek egy meghatározott érték valamely pénznemben kifejezett mértékét kell a jövőben megfizetnie, amely esetben  a tartozás rendezéséhez szükséges  tőkeráfordítás mértéke csak a fizetéskor derül ki. Pénzkölcsön esetén azonban pénzösszegtartozás keletkezik, az adós azt az összeget köteles megfizetni, amit megkapott.

 

 

Grosschmid felfogása eredményeként a pénzmérték- és a pénzösszegtartozás közötti lényegi különbség, a pénz fizetőeszköz és csereszköz-funkciója összemosódott. Pénzösszegtartozásnál ( kölcsön) a pénz fizetőeszköz-funkciója érvényesül, a pénz névértéke számít. Pénzmértéktartozásnál a pénz csereeszköz-funkciója érvényesül, közgazdasági értelemben vett értéke- árfolyama- jön számításba a tartozás kiegyenlítése szempontjából.

 

 

A deviza elszámolású szerződéseknél azt kell eldönteni, hogy ezek pénzcsereszerződések, vagy pénzkölcsönszerződések. Ha pénzcsereszerződések, akkor az árfolyamveszteség az  adóst terheli.

Ezzel az értelmezéssel szemben azonban:

  • a felek akarata kölcsönszerződés megkötésére irányult
  • a társadalmi közfelfogás szerint a bankok nem pénzcsere-, hanem pénzkölcsönszerződéseket kötnek
  • e szerződésekben kamatot kötöttek ki, ami a kölcsönszerződés sajátossága a csereszerződéshez képest
  • az adósnak nem devizában, hanem forintban kell törlesztenie a tartozását
  • az lenne pénzcsereszerződésre utaló kikötés, ha az adósnak egy meghatározott devizaösszeget kellene egy forintösszeg fejében szolgáltatnia.

 

 

A deviza elszámolású szerződések kölcsönszerződések. Ennek viszont ellentmond a szerződések azon rendelkezése, miszerint az adós által forintban visszafizetendő törlesztőrészletek összege egy deviza  aktuális árfolyamától függ- ez eshetőlegesen uzsorás megállapodás: ha a forint árfolyama gyengül, a kapottnál nagyobb összeget kell visszafizetnie az adósnak, a bank kihasználta, hogy ügyfelének kölcsönre volt szüksége, és nem volt abban a helyzetben, hogy szerződéskötéskor  felmérje a szerződés kockázatait. A bank csak akkor tett volna valóban eleget tájékoztatási kötelezettségének, ha az ügyfelet lebeszéli az ügyletkötésről, és az ügyfél ennek ellenére megkötötte volna a szerződést.

Az is gond az a kirovó-lerovó elmélettel, hogy a hitelező által az adósnak ténylegesen  folyósított kölcsönösszeg , nem a kirovó, hanem a lerovó összeg: a bank nem devizában, hanem Ft-ban folyósított. Az adós törlesztése is lerovó ( viszontlerovó) összeg. Hogy lehet az, hogy az adósnak mégis nagyobb összeget kell lerónia, mint amennyit a hitelező lerótt, hisz az idő múlását a kamat révén fizeti meg a hitelező részére? Ez a tőkeuzsora esete, a szerződés a Ptk. 202.§(2) bekezdése alapján uzsorás szerződésnek minősül, a 237.§.(2) bekezdése alapján a bíróság jogosult az uzsorás előny kiküszöbölésével orvosolni a szerződés érvénytelenségét. A (3) bekezdés alapján az uzsorás előny az adósnak visszajár, az adós tartozása megszűnik, amint a forintban befizetett tőketörlesztése eléri a hitelezőtől kapott forintösszeget.

 

 

A korábbi bírósági gyakorlat a pénztartozás idegen pénznemben való meghatározását értékállandósági kikötésként kezelte ( K 5175/1937), azonban a korabeli pénzrendszerek arany alapúak voltak, azaz alapvetően különböztek a jelenlegi  rendszertől, valamely valutában való értékmeghatározás a hivatalosan deklarált aranyértékhez való igazodást jelentette. Ebben a korszakban az értékállósági kikötés ellenére az adóst a gyakorlatban a hitelezőtől átvett összeg névértékében marasztalták, éppen a római jogi alapok miatt, függetlenül a szerződéses rendelkezésektől. A Kúria 1925-ös döntése Arad városa kölcsönügyében egy tényleges svájci frank kölcsönügyletben figyelemmel volt arra, hogy a felek a szerződéskötéskor, 1914-ben még nem sejthették, milyen fordulat megy végbe a világban, az milyen változásokat hoz, így az adós fizetési kötelezettségét a szerződéskötéskor fennálló árfolyam-különbözetre tekintettel állapította meg, nem vette figyelembe a svájci frank koronához képest történt  rendkívüli felértékelődését.

 

 

Az értékállósági kikötés a Ptk-ban eredetileg kifejezetten az aranyra szólt ( 241.§.(4), de ezt a rendelkezést később hatályon kívül helyezték. Egy külföldi valuta árfolyama nem vehető figyelembe az értékállóság biztosítása szempontjából, mert az árfolyamok az aranyfedezet megszűnésével piaci és egyéb viszonyoknak kitettek, nem reálisak.

 

 

A devizaklauzula a szerződésekben egy fikció: a felek úgy tekintik, mintha a hitelező kölcsön címén devizát bocsátott volna az adós rendelkezésére, és mintha az adós devizát adna vissza a hitelezőnek törlesztésképpen. A fiktív devizával szemben azonban valóságos devizát kell szolgáltatni. A fiktív deviza árfolyama a szerződéskötéskorihoz képest nem változhat, az adós nem fizethet vissza több tőkét, mint amennyit felvett.

 

 

Ha az adósnak a kölcsön visszafizetése esedékességének időpontjában azt a forintösszeget kell megfizetnie, amely ebben az időpontban az aktuális árfolyam szerint a tételezett és változatlannak tekintett devizaösszeghez van hozzárendelve, nem a valóságos kölcsönt, hanem fiktív kölcsönt kell visszafizetnie.  Egy fiktív kölcsön visszafizetésére irányuló kötelezettség pedig maga is csak fiktív lehet. Amikor tehát a bankok valóságosnak tekintik ezt a visszafizetési kötelezettséget és ténylegesen követelik az adóstól, hogy magasabb összeget fizessen nekik vissza, mint amekkorát kapott tőlük, álláspontjuk a valóság és a fikció összetévesztésén, összekeverésén alapszik. Egy pusztán elképzelt, tételezett, fiktív pénzösszeget nem lehet azonosítani egy valóságos pénzösszeggel, akkor sem, ha számszerűleg egyenlő

vele. A devizában elszámolt kölcsönt nem lehet azonosnak tekinteni a devizakölcsönnel.

 

 

Madari Tibor elnök, Pénzügyi Szervezetek Lakossági Figyelője Közhasznú Egyesület

 

[1]     Forrás: Dr. Bessenyő András: a devizahitelesek és a római jog JURA 2014/2, 2015/1