Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elemzés a bankszövetség lapjában - 2008

2015.08.01

hitelintezeti-murakozy-2008---kep.png

- részletek -    

(ekkor még nem volt téma, az árfolyamrés, az érthető szerződés, visszaélés a kamatelemlés lehetőségével)

 

  

A pénzügyi piacok mind az egyes gazdaságokon belül, mind globálisan egyre összetettebbek, bonyolultabbak, átláthatatlanabbak lettek. A pénzvilág fejlődése az elmúlt évszázadokban innovációk sorozata, amelyek mindig új alapokra helyezték a viszonyokat és a gondokat is, egyben az utóbbiakat elkerülni kívánó szabályozásokat. Sorolhatnánk a példákat a korábbi zavarokra, a 18. század eleji déltengeri buboréktól kezdve – amelyet a részvénytársaságokkal kapcsolatos visszaélések okoztak – az 1980-as évek nagy kockázatú kötvényekkel finanszírozott vállalatfelvásárlásaiig. Gondoljunk csak arra, hogy az aranypénzrendszer megszűnése átalakította egész világunkat a 20. században. Különösen fontos e kérdéskörben az Egyesült Államok helyzete, mivel élenjáró a pénzpiacok szempontjából, s ami igen lényeges, a pénzügyi innovációk területén is.

 

 

Az elmúlt évtizedekben az Egyesült Államok pénzügyi újításainak egyik fontos eleme volt az értékpapírosodás folyamata. Ennek következményeként „az amerikai pénzügyi közvetítés tulajdonképpen »piacközpontú« lett – az európait (főleg a kontinentálist) még mindig domináló »bankközpontú« rendszerrel szemben. A folyamatban a származtatott termékek piacának exponenciális növekedése játszott kulcsszerepet… a banki eszközök jobban piacosíthatók, emellett mérlegből mérlegen kívülre vihetők a banki kötelezettségek (vagy fordítva), és általában is elveszíti a hitelező-adós kapcsolat mind átláthatóságát, mind stabilitását”, ekképpen erősítve fel a megbízó- ügynök problémákat.

 

 

A pénzügyi válságok vissza-visszatérnek, s a pénzügyi innovációk és a globalizációk folyamata realitás, a szabályozásnak kell ezt tudomásul véve igazodnia, inkább előbb, mint később.

 

 

A vihar nem nálunk keletkezett, de itt van, s most derül ki, hogy hajónk mennyire erős, stabil, fenntartható. A vihart elszenvedjük, a hajót, a gazdaságot azonban – aminek az erején, stabilitásán múlik, mennyire tudunk ellenállni a külső fenyegetésnek – mi építettük, s ez már rajtunk múlott, a mi felelősségünk.

 

 

A tartós államháztartási hiány finanszírozása jelentős részben a nemzetközi pénzügyi piacokról történhetett. Persze, a növekvő külföldi adósságnak jelentős eleme a magánadósság is, de ez a mozzanat sem független a kormány gazdaságpolitikájától. A nemzeti banknak, a kamat- és az árfolyam-politikának mindezeket is figyelembe kellett vennie. A költekező fiskális politika egyebek mellett nehezítette az infláció csökkenését is. Az osztogató, paternalista állam, a szociális és jóléti ellátások kusza rendszere nem segítette az egyéni felelősség kiterjedését, az öngondoskodás, a lakossági megtakarítások erősödését. Sőt, 2001 után a középosztályt segítő lakástámogatási rendszer beindítása szerepet játszott a lakosság fokozódó eladósodásában.

 

 

A gazdaságpolitika generálta jelentős államháztartási hiány és a számottevő infláció magas forintkamatokat eredményezett, ami – egyéni szinten érthetően – a kedvezőbb devizahitelek felé terelte az állampolgárokat.

 

 

2008 őszén egy legyengült és eladósodott magyar gazdaságot ért el a nemzetközi pénz- ügyi vihar. Míg ez utóbbi nélkülünk és tőlünk távol keletkezett, addig az ország helyzetéért nem háríthatjuk másra a felelősséget.

 

 

Magyarország devizaadósságának számottevő része államadósság, de az elmúlt években már nagyobb részt tesz ki a magánadósság. A jelentős arányt kitevő lakossági és vállalati devizaadósság keletkezésében is döntő volt a fiskális politika okozta belső gazdasági környezet, amikor is a magas hazai kamatok miatt sokkal kedvezőbbnek tűnt a stabilabb valutákban való hitelfelvétel; ugyanakkor és ugyanezért a lakossági megtakarítások viszont belföldi tranzakciókban realizálódtak, többek között magyar állampapírok vételében.

 

 

A nemzetközi pénzvilág jobban bízik egy erős kormányban, annak képességében, hogy a belső bankrendszert, s a háztartási és vállalati adósokat segíteni tudja a válságban, mint egy gyengében. Ezért a magyar állam külső megsegítése javíthat az ország magán hiteleseinek helyzetén is. Ez persze nem menti a kormányzat felelősségét.

 

Ma sokkal több szó esik a hivatalos közbeszédben a lakosság személyes szükségleteinek (lakás, autó, tartós fogyasztási cikkek, karácsonyi ajándékok stb.) kielégítése miatti „felelőtlen”, devizában való eladósodásáról, mint az ide vezető gazdaságpolitikáról, közösségi fogyasztásról, permanens túlelosztásról és a vissza-visszatérő sikerpropaganda alaptalanságáról. Pedig ha a tényeket nézzük, akkor magyar lakosság még mindig nem ette meg az „aranytojást tojó tyúkot”, legalábbis nem külön-külön, személyes fogyasztása részeként. És egyébként is, mi más lenne a gazdaságpolitika feladata, mint az emberek racionális viselkedését feltételezni, és olyan módon befolyásolni a makromutatókat, hogy az egyéni döntések összessége ne sodorhassa veszélybe a közösséget?

 

Az állam általa fontosnak tartott csoportoknak jelentős támogatást nyújtott a forintban denominált lakáshitelekre. A „felelős” forintadósok túlnyomó többsége csak azért választotta a hazai valutát, mert így az adófizetők vásárolták meg neki lakása egy részét. Az elmúlt két évben a devizahitel-felvétel meghaladta a hazai valutában denominált hitelek növekedését. Ugyanakkor a lakosság összességében többet takarít meg, mint amennyi hitelt felvesz, tehát nettó megtakarító.

 

 

A devizahitelek növekvő részaránya nyilván érzékenyebbé teszi a hitelfelvevőket az árfolyamváltozásokra. A részletesebb vizsgálatok rámutatnak erre és más kockázati tényezőkre is. „A sokk nélküli esetben a háztartásoknak kb. 2,2–4,2 százaléka tekinthető veszélyeztetettnek, ők birtokolják azonban a portfólió 5,7–12,9 százalékát.

 

A legszélsőségesebb forgatókönyv esetén

(500 bázispontos forintkamat-emelkedés,

30 százalékos árfolyam-leértékelődés)

a kockázatos háztartások részaránya közel duplájára nő,

míg a birtokukban levő kockáztatott hitelállomány

a sokk nélküli állapothoz képest kb. 6-10 százalékponttal emelkedik

 

Figyelem, az írás 2008-as!

 

… a foglalkoztatás csökkenése és a kockázatiprémium-sokk egyidejű bekövetkezése várhatóan 8,6 és 12 százalékpont közötti mértékben növelné a kockáztatott adósság arányát, így a kockázatos hitelállomány várhatóan 14,3 és 24,9 között alakulna.”

 

Az idézett elemzés szerint még a „legrosszabb” forgatókönyv szerinti helyzetet is biztonságosan tudná kezelni mind a magyar bankrendszer egésze, mind az egyes bankok.

 

Számítani lehet arra, hogy az adósok – kritikus helyzetben – maguk tesznek további erőfeszítéseket a hitelek fizetésére, hogy elkerüljék a jelzálogok elárverezését. 2008 első felében még nem mutatkozott lényeges változás a visszafizetési, törlesztési arányban, a 90 napon túli lejárt követelések aránya 2,5 százalék, s jobb, mint a vállalati hitelek 3-4 százalékos értéke.

 

Az adósok elsöprő többsége rendesen teljesíti kötelezettségeit.

 

A devizahitelesek iránti jogos „bűntudat” akár magyarázhatná is a kormány „mentőövnyújtó” szándékát, bár kétséges, hogy ez lenne a motiváció. De a bűntudat sokkal több állampolgár iránt jogos.

 

A hibás fiskális politika, az országba vetett bizalom megrendülése, a hatalmas államadósság finanszírozási súlya azonban a fent jelzett módon nem csupán ezt a meghatározott réteget sújtja, sújthatja, hanem gyakorlatilag minden magyar állampolgárt, akár több generáción át is. Az elmúlt évtized felelőtlenségének köszönhetően, a kormányzat kénytelen radikálisan restriktív politikát folytatni egy várhatóan amúgy is súlyos recesszió előtt. Ezért nálunk még súlyosabb visszaesésre lehet számítani, mint amilyet egyébként várhatnánk ebben a nagyon nyitott gazdaságban. A forinthitelesek legalább ennyire érzik a kétségbeesetten magas kamat terheit, a vállalati szféra mind forintban, mind devizában szintén rendelkezik hitellel, s nincs könnyű helyzetben. Az import radikális megdrágulása sem válogat a hatásában. A terjedő pénzügyi bizalmatlanság, a reálszféra stagnálása, visszaesése mindenkit érinthet. A kétségtelenül szükséges bank- és betétbiztonságot támogató lépéseket, ha beváltásukra sor kerül, valakinek majd meg kell fizetnie. S mindez a költség és következmény akkor is megjelenik, ha olyan szerencsések és ügyesek lennénk, hogy nem történik velünk ennél is sokkal nagyobb baj.

 

Az államnak a válság stratégiai kezelése, saját területének rendbe tétele a dolga. Olyan feltételeket és ösztönzőket kell teremtenie, hogy a bankok körültekintően hitelezzenek, a vállalatok fokozzák hatékonyságukat, és senki se költekezzék túlságosan.

 

Az államnak nem ígérgetni kell a háztartásoknak és vállalatoknak, mert ez tovább növeli az államon való függést, és nem ösztönöz felelősségteljes viselkedésre.

 

A kormány állítása szerint a devizahitelesek esetében

a nagymértékű árfolyam-ingadozásoknak

a banki ügyfelekre gyakorolt, kedvezőtlen hatásait szeretné

a bankokkal csillapíttatni.

 

Figyelem, az írás 2008-as!

 

De mit is teszünk, tehetünk a magyar kormány fiskális politikájának, túlköltésének a saját állampolgáraira gyakorolt „kedvezőtlen hatásával”? Paternalista államunk, régi reflexeket követve, minden gondolkodás nélkül nyúl utána egy adódó érdekcsoportnak, politikai pecsenyéjét sütögetve, szavazatokban bízva. Ha már nincs mit szétosztani, akkor a pénzügyi szféra terhére próbál a kormány ígérgetni.

 

Szegény devizahiteleseknek most már csak 30 százalékkal kell alacsonyabb törlesztőrészletet fizetniük, mint azoknak, akik forintban adósodtak el! Nem kérdés, hogy azonnal segíteni kell nekik!

 

A mentőöv persze tömör vasból van, segítheti az adósságban való elsüllyedést. Például az adósok december 31-ig plusz költség nélkül átválthatják forinthitelre svájcifrankalapú hitelüket. A magyar alapkamat a hiteltelen fiskális politikánk tükreként 11,5 százalék, ugyanakkor a svájci franké lecsökkent 1,75 százalékra.

 

Átválthatják, ha akarják – de a háztartások általában racionálisan döntenek.

 

Figyelem, az írás 2008-as! 

Már tudjuk, át kellett volna váltani 2008-ban.

Már tudjuk, akkor döntünk racionálisan, ha ismerjük a tényeket,

ha elhallgatják, ha szándékosan becsapnak bennünket,

akkor döntésünk semmiképpen sem racionális.

Vedd észre, megdícsér bennünket,

mert nem váltjuk át 2008-ban,

a "válság" beköszöntekor!

 

Ha nem lesz hiteles fiskális politikai váltás, akkor államcsőd és a forint összeomlása következhet be. Ez mind a háztartásokat, mind a vállalatokat sokkal nehezebb feltételek közé sodorná, mintha most önmaguk erejéből mindent megtennének a válság következményeinek kezelésére.

 

A kormány „megmentjük a devizahiteleseket” típusú ígéretei éppen az elkerülhetetlen, egyéni felelősség és cselekvés ellen hatnak, halványra betegítve az elszántság természetes színét.

 

Eközben pedig – akarva-akaratlan – saját valódi felelősségéről és tennivalóiról is eltereli a figyelmet. Nem meglepő, hogy a kormány határozott, „tuti” mentőötlete a lakossági devizahitelesek megmentésére sehol sem okozott nagy örömöt.

 

 

A hiteleket vissza kell fizetni, akár háztartás, akár vállalat, akár az állam az adós. Meg azt sem szabad elfelejteni, hogy az Európai Unió is a tagok pénzéből oszthat vissza, itt sincs ingyenebéd.

 

 

A kormányzat ilyen magatartása megerősíti azokat a reflexeket, normákat, amelyek fenntartják az ország alacsony versenyképességét és az adó- fizetők alacsony arányát.

 

Mai helyzetünknek sokféle tanulsága is lehet, lehetne. A kormány és a politikai elit miatt többször táncolt már Magyarország az elmúlt évtizedekben a katasztrófa szélén, de eddig – így vagy úgy – elkerülte a legrosszabbat. Ennek ára és fedezete a külföldi eladósodás, következménye az ország hitelvesztése és a lemaradása.

 

A politikai elitre nem jellemző a jó értelemben vett tanulékonyság. Eddig azt tanulta meg, hogy a felelőtlenség következményeit másra lehet hárítani. Az állampolgárok széles köre s több generációja fizeti e „tanulatlanság” árát. Az ország egyelőre ismét külső mentőövet kapott; nem lenne szabad felelőtlenül félreértelmezni a lélegzetvételt. Ha tényleg fel kell használni, vagy felhasználjuk a hatalmas hitelösszeget, az vagy nagy bajt jelent, vagy az „amit lehet, elköltünk” jelszavú, felelőtlen politika továbbélését.

 

 

http://www.bankszovetseg.hu/wp-content/uploads/2012/10/HSZ6_murakozy_630_646.pdf