Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bezzeg a lengyelek!

2015.08.17

Bizonyára már sokan hallottatok, olvastatok arról, hogy a lengyel kormány milyen lépéseket hozott a devizahitelesek érdekében.

Talán a Portfolió számolt be a legrészletesebben, ebből egy-két részlet:

 

Mintha mi átlag 170 forintos árfolyamon forintosítottuk volna a devizahiteleket, nagyjából olyan mentőcsomagot kaptak most a nem túl jómódú lengyel frankhitelesek. Pedig eddig is sokkal jobban álltak, mint a magyarok.

 

http://www.portfolio.hu/finanszirozas/hitel/kegyetlenul_foldbe_dongoltek_a_magyar_devizahiteleseket_a_lengyelek.218022.html

 

Az alábbi ábrán szereplő átlagkamatozású frankhiteles törlesztőrészlete a magyar 95%-kal szemben Lengyelországban csak 19%-kal emelkedett 2007 eleje és 2014 vége között. A svájci jegybank döntése miatt ez utóbbiból lett volna mára 35%-os törlesztőrészlet-emelkedés, ami ott már mentőcsomagért "kiáltott." Azt szeretik figyelmen kívül hagyni a politikusok, hogy a Libor első félévi csökkenése ezt kis részben azért kompenzálta.

 

bezz-01.png

 

Ahogy az alábbi ábra mutatja, a példánkban szereplő lengyel frankhitelesnek még a 10%-nyi lenyelt árfolyamveszteséggel együtt is alacsonyabb lesz a törlesztőrészlete, mint a hitel felvételekor. Ennek oka az, hogy a lengyel bankközi kamat most alacsonyabb, mint a hitelfelvételkori CHF-Libor, így nem csupán az árfolyamkockázattól szabadítják meg az ügyfeleket, de a kezdetihez képest még kamatcsökkentést is kapnak a válság előtt eladósodott lengyel devizahitelesek.

 

bezz-02.png



Méretében tehát a magyar elszámolással vethető össze, jellegében azonban inkább a végtörlesztés és a forintosítás egyfajta kombinációjának tekinthető a friss lengyel devizahiteles csomag. A végtörlesztéssel szemben azonban a kevésbé jómódú banki ügyfeleket jutalmazza.

 

 

 

Most ismertetünk más, nagyon lényeges eltéréseket a korábbi lengyel és magyar lépések közül.

 

Hudecz András közgazdász írt Párhuzamos történetek címmel, A lakossági devizahitelezés kialakulása és kezelése Lengyelországban, Romániában és Magyarországon alcímmel nagyon részletes elemzést még 2012-ben (Közgazdasági Szemle, LIX. évf., 2012. április (349–411. o.)).

 

A vizsgált kérdés: hogyan kívánták akadályozni a devizahitelezés elterjedését. Részletek:

 

Vizsgálatunk nagy részében inkább a devizahitelezés meggátolását célzó szabályozások bemutatásával, értékelésével foglalkozunk….  három ország devizahitelezési tapasztalatát vizsgáljuk meg: Lengyelországét, Romániáét és Magyarországét.

 

Lengyelországban a devizahitelezés térnyerése ugyan többé-kevésbé egybeesett a lakosság eladósodásával, a devizahitelezés aránya mégsem ért el olyan magas szintet, mint Magyarországon vagy Romániában, hanem a válság kitörése előtt a lakossági hitelállomány 30 százaléka körül stabilizálódott.

 

Lengyelországban a devizahitelek már az 1990-es évek második felében is jelen voltak, igaz, csak minimális mértékben. A GDP-arányos devizahitel-állomány fokozatos növekedése mellett a hitelállományon belül 2000 és 2003 között igen látványos volt a devizahitelek térnyerése, ami egybeesett a lakásvásárlási célú hitelek felfutásával.

 

A háztartások szemében a nagy kamatkülönbözet (tehát az alacsonyabb induló törlesztőrészlet) mellett az is kedvezőnek tüntette fel a devizahiteleket, hogy 2000 júniusa és 2001 júniusa között a zloty csaknem 20 százalékot erősödött a svájci frankkal szemben.

 

 

 

bezz-03.png

 

 

Itt látható egy ábra Magyar Nemzeti Bank 2009 áprilisi „jelentés a pénzügyi stabilitásról” című jelentéséből (38. oldal), ami szintén ezt mutatja be:     

 

http://www.mnb.hu/letoltes/stabjel-2009-aprilis-hu.pdf

 

 

bezz-04.png

 

 

Ahogyan a zloty 2000–2001-es látványos erősödése a devizahitelek felé terelhette a lakosságot, úgy a 2002 és 2003 közötti csaknem 30 százalékos nominális árfolyam-leértékelődés pontosan az ellenkező hatást válthatta ki. Ez az árfolyam ingadozás sok háztartást ráébreszthetett arra, hogy a devizahitelezésnek bizony van árfolyamkockázata.

 

A devizahitelek aránya 2003-ban már elérte azt a szintet (a teljes lakossági hitelállományon belül 30 százalék), amely körül a válságig ingadozott.

 

A szabad felhasználású jelzáloghitelek elterjedését a lengyel jogi környezet gátolhatta, de nem közvetlen pénzügyi, hitelintézeti szabályozásról van szó, hanem a jelzálogjog-szabályozásáról. A lengyel törvények szerint ugyanis, ha a kilakoltatás során a végrehajtási határozatban nem jelölnek ki az adós számára más lakhelyet vagy szükségszállást, akkor mindaddig nem lehet kilakoltatni, amíg a helyi hatóság vagy maga az adós nem talált magának más lakhelyet.

 

Ilyen jogi környezet mellett nem csoda, hogy a jelzáloghitelezés Lengyelországban nem futott fel annyira, mint más országokban, illetve nem meglepő, hogy a jelzáloghitelezésen belül a bankok számára kockázatosabb szabad felhasználású – és azon belül is a kockázatosabb devizaalapú – jelzáloghitelezés kínálata visszafogott maradt.

 

A lengyel bankfelügyelet 2006 márciusában kiadta az úgynevezett S-ajánlást, amely 2006. július 1-jén lépett hatályba.

 

A felügyeleti fellépést elsősorban az motiválta, hogy a hatóságok megítélése szerint a hitelfelvevők nem mérik fel kellő körültekintéssel az árfolyamkockázatot, ezért valahogyan növelni kell a kockázattudatosságukat.

 

A bankoknak azt tanácsolták, hogy alaposabb tájékoztatási gyakorlatot folytassanak. Konkrétan azt javasolták, hogy a bankok minden hitelkérelmezőnek először a zlotyhiteleket ajánlják, és csak ha a kérelmező ragaszkodott a devizahitelhez, akkor kezdjenek arról tárgyalni. A bankokat arra kérték, hogy a szerződés megkötése előtt mutassák be az ügyfeleiknek, hogy milyen hatást gyakorol a törlesztőrészletre 20 százalékos árfolyamgyengülés, mekkora lenne a törlesztőrészlet, ha a devizahitelek kamata ugyanakkorára nőne, mint a zlotyhitelek kamata, illetve hogy az elmúlt egy hónapban mi volt a leggyengébb és legerősebb árfolyam.

 

Az S-ajánlás azonban nemcsak a hitelfelvevők alaposabb tájékoztatását kérte, hanem a bankok kockázatértékelésének szigorítását is. A bankoknak azt tanácsolták, hogy szigorúbb hitelezési feltételeket állítsanak azokkal szemben, akik devizahitelt kívánnak felvenni. Konkrétan azt tanácsolták, hogy a devizahitelért folyamodó ügyfél hitelképességét úgy bírálják el, mintha a devizahitel kamata azonos lenne a zlotyhitelek kamatával, és mintha a folyósított összeg 20 százalékkal magasabb lenne (azaz eleve számoljanak bele a hitelbe egy 20 százalékos tartalékot az esetleges árfolyamgyengülés kockázatára). Továbbá ajánlották, hogy stressz tesztekkel elemezzék az egyes adósok hitelképességét, amelyekben azt feltételezik, hogy a zloty 12 hónap alatt legalább 30 százalékot gyengül.

 

 

Ebben az időben, 2006-ban hazánkban egy kormánybizottság foglakozott a lakossági bankszolgáltatásokról. A kiadott „javaslatokban” egyetlen egy sor sincs a devizahitelezésről (kicsit később ebből az anyagból idézünk).

 

 

A devizahitelek 2006–2007. évi átmeneti térvesztésében pedig az is közrejátszhatott, hogy a deviza- és a zlotyhitelek kamatkülönbözete éppen ekkor volt a legalacsonyabb (hosszú futamidejű hiteleknél 2 százalékpont alatt volt a különbség). A kamatkülönbözet szerepének fontosságát jelzi az is, hogy amikor 2007 végén, 2008 elején újra nőtt a kamatkülönbözet, a devizahitelek újból előtérbe kerültek.

 

A felügyeleti ajánlások korlátozott hatását pedig az is jól illusztrálja, hogy a bankok az intelmek ellenére 2007 elején enyhítették a hitelezési feltételeket, akár 40-50 éves futamidővel is adtak hiteleket. A 2007-ben végzett felügyeleti vizsgálat is azt tárta fel, hogy a bankok hitelezési politikája, kockázatkezelése kifogásolható: általános jelenség volt, hogy a bankok a fedezet értékénél magasabb hitelösszeget helyeznek ki, az adós jövedelméhez képest túl nagy hitelt adnak, túl alacsony megélhetési költségekkel számolnak.

 

Ennek orvoslására a felügyelet 2008-ban hozzálátott a T-ajánlás kidolgozásához.

 

A 2008-ban megkezdett T-ajánlás előkészületei során 2009. április 1-jei hatállyal módosították az S-ajánlást is (hogy jobban támogassa a leendő T-ajánlás rendelkezéseit).

 

A módosított S(II)-ajánlás változtatásai elsősorban a banki ügyletek átláthatóságát voltak hivatottak segíteni. A módosított ajánlás előírta, hogy a bankok mutassák be, hogy pontosan hogyan, mi alapján képezik a devizák vételi és eladási árfolyama közti rést; a szerződésekbe világosan írják bele, hogyan határozzák meg a törlesztőrészletek számításakor használt árfolyamot; továbbá az ügyfelek számára biztosítsák, hogy a devizaalapú hitelt (is) törleszthessék devizában (ezáltal a bankok elesnek az átváltáson képzett bevételtől). Ezeket azonban inkább tekinthetjük fogyasztóvédelmi ajánlásoknak, mintsem a devizahitelezést korlátozó szabályoknak.

 

A T-ajánlást végül csak 2010 februárjában sikerült elfogadni, és a bankok 2010 végén vezették át a gyakorlatukba. A korábbi ajánlásokkal ellentétben ez a T-ajánlás már konkrét hitelezési szabványokat, konkrét küszöbértékeket „írt elő”. Fontos különbség továbbá, hogy míg az S-ajánlás csak a jelzáloghitelekre vonatkozott, a T-ajánlás minden, nem üzleti vagy mezőgazdasági célú, természetes személlyel kötött hitelügyletre kiterjed. Az ajánlás szerint például a havi törlesztőrészlet nem haladhatja meg az adós nettó jövedelmének 50 százalékát, kivéve ha az adós fizetése magasabb a nemzetgazdasági átlagnál, amely esetben ez a határ 65 százalék.

 

Továbbá a bankoknak igazolást kell szerezniük az adósok jövedelméről, illetve más bankokkal szemben fennálló tartozásaikról. Azt ajánlották, hogy a bankok csak annyi hitelt nyújtsanak, hogy az adósok 30 százalékos árfolyam-leértékelődés és 400 bázispontos (megj.: 4,0%) kamatemelkedés esetén is törlesztő képesek maradjanak. Továbbá javasolták a bankoknak, hogy az S-ajánlásban már korábban is szereplő maximális hitelfedezeti arányok (loan to value ratio, LTV) szintjét (amelyeket a bankok maguk választhatnak) indokolják is meg.

 

Amennyiben a hitel devizaneme és fedezete értékelésének devizaneme különbözik, akkor az öt évnél rövidebb futamidejű hiteleknél úgy kell eljárni, mintha a hitel összege 10 százalékkal magasabb lenne, a hosszabb futamidejű hiteleknél pedig úgy, mintha 20 százalékkal lenne magasabb a hitel összege.

 

Még azt is ajánlották, hogy a bankok állapítsanak meg egy maximális szintet, amelynél több kezelési és egyéb költséget nem számítanak fel az adósok törlesztésével kapcsolatban (a törlesztő részleten felül értendő költségekről van szó).

 

Lévén hogy a kamatkülönbözet érdemben nem változott, valószínűleg a T-ajánlás bevezetésének is betudható az, hogy 2010 közepétől nem nőtt tovább, sőt fokozatosan csökken a devizahitelek aránya az új hitelkihelyezéseken belül (jelenleg 20 százalék körül van).

 

A felügyelet a T-ajánlás elfogadása után rögtön hozzálátott az S-ajánlás további módosításának kidolgozásához. A tervezett módosítások között volt, hogy a lakossági ingatlanhitelek maximum 50 százaléka lehet árfolyamkockázatnak kitéve (bankonként); hogy az adós csak abban a devizában vehessen fel hitelt, amelyikben a jövedelme képződik (ezzel megszűnne a fedezetlen devizahitelezés – megj.: itt nem az ingatlan fedezetről van szó); a hosszú futamidejű hiteleket a hitelekkel azonos denominációjú és megbízható (hosszú) forrásból kelljen fedezni – ezzel a devizacsere-piaci finanszírozást (megj: mi ezt deviza swap néven ismerjük) szorították volna vissza.

 

A 2011 januárjában elfogadott verzióban végül a két legfontosabb változtatás az lett, hogy a bankok a hitelelbíráláskor legfeljebb 25 éves futamidőt vehetnek figyelembe (még akkor is, ha valójában hosszabb futamidejű a hitel), illetve hogy a devizaalapú lakáshitelek esetén az induló törlesztőrészlet nem haladhatja meg a hitel visszafizetésére kötelezett személy(ek) nettó jövedelmének 42 százalékát.

 

Magyarországgal összehasonlítva különösen érdekes –, a lengyel svájcifrank-hitelek kamatát rögzített felárral a három hónapos CHF LIBOR-hoz kötötték.

Az, hogy a kamatemeléssel visszaélhetnek a bankok, már 2006-ban nálunk is ismert volt. Ennek az ismert ténynek nagy szerepe volt abban, hogy létrejött a Lakossági Pénzügyi Szolgáltatásokat Vizsgáló Szakértői Bizottság, mely 2006 decemberében adta ki a „Javaslatok a lakossági bankszolgáltatások problémáinak kezelésére” címet viselő tanulmányt. Ebből pár részlet:

 

A PSZÁF vizsgálatai alapján a bankok egyoldalú szerződésmódosítási gyakorlatáról megállapítható, hogy az csak részben és formálisan tesznek eleget a követelményeknek, amiben a Bizottság szerint a szabályozás nem kellő konkrétsága is szerepet játszik.

 

Ma általánosan alkalmazott, jellemző üzletszabályzati és általános szerződési feltétel: a bank jogosult a hitel ügyleti kamatát, egyéb költségét és erre vonatkozó szerződési feltételeit egyoldalúan módosítani, ha a bankközi hitelkamatok, a fogyasztói árindex, a jegybanki alapkamat, az állampapírok hozama, a lakossági hitelek kockázati tényezőinek alakulása és a bank forrás-, valamint hitelszámla-vezetési költsége változik. Az egyoldalú szerződésmódosítás ilyen feltétele a gyakorlatban a pénzügyi intézmény javára korlátlan, indoklás nélküli módosítást alapoz meg.

 

A probléma kezelésének egyik lehetősége, ha a bankok önszabályozó módon állapítanak meg a jelenlegi szabályoknál szigorúbb feltételeket.

 

A Bizottság úgy ítéli meg, hogy a bankok önszabályozó módon kialakított magatartási formái és eljárásai sok problémára hatásosabb megoldást adhatnak, mint a jogszabályi kötelezések.

 

A Bizottság javasolja, hogy amennyiben a fentiekben ajánlott önszabályozó eszközök egy éven belül nem jönnek létre, a pénzügyi kormányzat teremtse meg azokat a jogszabályi megoldásokat, amelyek alkalmasak az adott problémák kezelésére.

 

A történet további részét ismerjük, a bankok önszabályzásában bízni nagyfokú naivitás volt (vagy egészen más az ok…). Sajnálatos módon egy év múlva, 2007-ben sem születtek meg a jogszabályi megoldások.

 

 

A svájci kamatok a válság kezdete óta jelentősen csökkentek, ami részben ellensúlyozta a törlesztőrészletek erősödő árfolyam miatti emelkedését.

A lengyel jegybank adatai alapján 2011 májusában a 2005 és 2010 között folyósított lakáscélú devizahitelek havi törlesztőrészlete átlagosan mindössze 14 százalékkal volt magasabb a felvételkori értékhez képest. 2011 végére a svájci frank időközbeni erősödése miatt az átlagos törlesztőrészlet-emelkedés már 23 százalék volt.

 

Nagy Márton, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezetője az ELTE-n tartott devizahiteles konferencián az alábbi  ábrával mutatta be a kamatok változását:

 

 

 

bezz-05.png

 

 

 

Magyarországon 2011 végén a lakossági bankhiteleknek csaknem 65 százaléka devizahitel volt, amelyek összesen a GDP 20 százalékát teszik ki, csaknem kétszer annyit, mint Lengyelországban vagy Romániában.

 

A GDP-arányos devizaadósság 2008 szeptemberében 16 százalék volt, és miután azóta a lakosság részéről lényegében nettó devizahitel-felvétel nem történt, a növekmény csupán az árfolyamváltozás következménye.

 

Nagy Márton, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezetője büszkén mutatta az alábbi ábrán, hogy a devizahitel állomány hazánkban lett a legalacsonyabb:

 

 

bezz-06.png

 

 

A piros vonal Magyarországé. Jól látszik a 2011 év végi kedvezményes, 180 forintos árfolyamú végtörlesztés (CHF) hatása, majd a 2014 év végi 256 forintos árfolyamú kényszerforintosítás hatása.

 

Nézd még egyszer ezt az utolsó ábrát! Látod, azért volt hazánkban a legmagasabb a devizahitelezés, mert sem a PSZÁF, sem az MNB, sem a kormány nem tett semmit.

 

Látod, ugyanazt a problémát, többféleképpen is meg lehet oldani. A Kormányonn múlik!

 

Érzed már, hogy Neked is lépned kell? Neked is cselekedned kell?

 

Amennyiben továbbra is csak pár százan mozgolódunk, nem lesz változás! 

 

Minden marad úgy, ahogy a kormányunk és a bankszektor 2014 novemberében megállapodott...

 

Érted?