Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bessenyő András egyetemi docens a devizahitelről

2016.01.23

AMINDENKÉPPEN ÉRDEMES PÁR ÓRÁT RÁSZÁNNI A KÉT CIKK MEGISMERÉSÉRE, ÉRTELMEZÉSÉRE - KEDVCSINÁLÓNAK RÉSZLETEK KÖVETKEZNEK - EGY NAGYON FONTOS KIEGÉSZÍTÉSSEL

 

bessenyo---kep.png

 

Diocletianus kancelláriájának jogászai azért szolgáltathattak felszabadító igazságot a hozzájuk forduló adósnak, egy bizonyos Zoilusnak, mert tisztában voltak egy megdönthetetlen alapelvvel, amely sziklaszilárdan biztos támpontot nyújtott nekik döntésük meghozatalánál: az adóstól semmiképpen sem követelhet nagyobb tőkeösszeget a hitelező, mint amennyit neki a kölcsön nyújtásakor ténylegesen folyósított. A rescriptum alapján arra gondolhatunk, hogy az adós problémája két körülményből származhatott: vagy az történt, hogy stipulatio formájában vállalt kötelezettséget egy olyan összeg visszafizetésére, amelyet végül nem kapott meg, vagy pedig a kölcsönről kiállított okiratba került nagyobb összeg annál, mint amekkorát az adós ténylegesen átvett. A császár megnyugtató, felszabadító választ ad a felvilágosításért hozzá fordulóak: annál a tőkeösszegnél, amelyet a hitelezőtől ténylegesen átvett, nagyobb összeget semmiképpen sem hajthatnak be rajta.

 

A korai klasszikus Proculus hallatlanul tömör, világos. pregnáns kifejezést ad: ha a kölcsön folyósításakor a felek megállapodása eltér a ténylegesen átadott kölcsönösszegtől, ebből az adósnak kizárólag előnye származhat, hátránya semmiképpen.

 

Megerősíti Proculus nézetét a későklasszikus Paulus is: a felek húsz arany visszafizetésében állapodnak, holott a hitelező csak tízet adott az adósnak. Míg Proculus példája ebből a szempontból semlegesnek mutatkozott, Paulus példája láthatóan a tőkeuzsora esetére utal. A tőkeuzsora a tőketartozás megnövelésében rejlő uzsora. Paulus példájában az adósnak a hitelezőtől kapott összeg kétszeresét kell az adósnak visszaszolgáltatnia. Kamatuzsoráról akkor beszélünk, ha a felek által kikötött kamat eléri az uzsorás kamat mértékét. A kétfajta uzsora természetesen átszámítható egymásba. Így ha az adósnak a hitelezőtől kapott összeg kétszeresét kell visszaadnia, ez 100%-os kamatnak tekinthető. A kétszeres tőketartozás mint tőkeuzsora voltaképpen ennek a kirívóan magas kamatuzsorának a palástolására szolgál. Így nyilván kamatmentes kölcsön esetében is beszélhetünk uzsoráról, ez a tőkeuzsora.

 

Napjaink rettenetesen pórul járt devizahitelesei tekintetében tehát megállapíthatjuk, hogy a római jog egészen világos és egyértelmű álláspontja szerint a kölcsöntartozás devizában (rendszerint svájci frankban vagy euróban) történő elszámolására vonatkozó kikötés semmiképpen sem vonhatja maga után, hogy a hitelező által az adósnak ténylegesen forintban kifizetett tőkeösszeg emelkedjék, amennyiben a felek a tőketartozás mellett kamatot is kikötöttek. A tőkeösszeg ugyanis csak akkor emelkedhetne, ha az erre vonatkozó megállapodás a felek között a kamatot pótolná, de természetesen ekkor sem tartalmazhatna a megemelt tőkeösszeg tőkeuzsorát. A ténylegesen folyósított tőkeösszeget tehát csak igen korlátozottan, 10-15%-kal haladhatná meg.

 

A devizában való elszámolásra vonatkozó szerződéses kikötés jelenleg uralkodó értelmezése és az ennek megfelelő gyakorlat szerint azonban az adós tőketartozása ennél jóval nagyobb mértékben emelkedhet – a forintnak a devizapiacon a kérdéses devizával szemben bekövetkezett árfolyamgyengülése folytán –, annak ellenére, hogy az adós szabályszerűen fizeti az esedékes törlesztőrészleteket a kamatokkal együtt, netán már el is érték ezek a törlesztőrészletek a hitelező által neki ténylegesen folyósított forintösszeget. Ez pedig tagadhatatlanul a tőkeuzsora kirívó esete.

 

A római jogtól való elrugaszkodás a pénztartozás és a pénzkölcsön jogdogmatikai szerkezetét illetően a hazai jogászi gondolkodásban – tekintettel arra, hogy jelen tanulmány a devizahitelesek problémá- jának a magyar jog szerinti megoldásával foglalkozik, erre szorítkozhatunk – Grosschmid Béni és Bátor Viktor nézeteiben jelentkezik markáns és – mint utólag elmondhatjuk – végzetes módon. Elméleti síkon ugyanis két – a római jog felfogásától lényegesen eltérő – tételre vezethető vissza a mai devizahitelesek súlyos helyzete: a pénz mint generalissimum és a pénztartozás mint konszenzuálszerződés tételére.

 

A rómaiak számára a pénztartozás ugyanolyan generikus kötelmi tartozás – obligatio generis –, mint bármely más helyettesíthető dolog meghatározott mennyiségével való tartozás. Minden különösebb aggály nélkül egy kalap alá veszik a pénztartozást azzal, hogy az adós búzával, borral, olajjal, fémanyaggal, nemesfémmel tartozik. A kölcsön meghatározásáról szóló római jogi források egészen világosan mutatják ezt a felfogást.

 

Négy, apróbb stilisztikai eltérésektől eltekintve teljesen egybehangzó szövegben olvashatjuk tehát, hogy a készpénz (pecunia numerata), amelynek tulajdonát leszámolással szerzi meg az adós a hitelezőtől, tökéletesen egy tekintet alá esik az összes többi helyettesíthető dologgal, amely kölcsön tárgyát képezheti. Ezzel szemben Grosschmid kiemeli a készpénzt a többi helyettesíthető dolog közül s külön kategóriát állít föl a számára. Ez a generalissimum kategóriája. A pénz nem csupán egy fajtája, típusa a helyettesíthető dolgoknak, hanem a ‘leghelyettesíthetőbb’ dolog.

 

A pénz tehát valamiféle rendkívül általános nem, supergenus, a Grosschmid által bevezetett kifejezéssel generalissimum.

 

A pénz mint genus a pénz szubsztancia-fogalmának, a pénz mint generalissimum a pénz funkció-fogalmának felel meg Grosschmid és Bátor elméletében.

 

Különös tételek felállításához is vezet Bátor okfejtésében ez a kettős pénzfogalom.

 

A szerző megállapítja, hogy a pénztartozás mint olyan szükségszerűen határozatlan: „Pénztartozást közvetlenül nem lehet meghatározni ...” , ebből kifolyólag „...sem az adós, sem a hitelező nem tudhatják, hogy a tartozás lerovása miként, milyen pénznemekkel fog történni ...”10 Leszögezi továbbá, hogy pénztartozást bármilyen jószágban meg lehet állapítani, pénzben mint generalissimumban közvetlenül azonban nem: „...a pénztartozás mérvét, összegét pénzben (generalissimumban) közvetlenül megállapítani nem lehet”,11 „Pénztartozásnak pénzben való kirovása, meghatározása ... közvetlenül generalissimumban nem történhetik. Ha tehát a kirovás pénzben törté- nik, akkor a pénz nem mint generalissimum, nem mint technológiai jellegétől független és ebből a szempontból heterogén faj tölti be ezt a szerepet, hanem mint meghatározott nemű (faju) jószág, amelynek értéke (önappreciációja) van ... Ennek folytán a pénzben kirótt, pénzre szóló tartozás való- jában nem pénzben, hanem pénznemben (pénzfajban) kirótt pénzre szóló obligáció: a kirovó pozicióban a pénz nem mint generalissimum szerepel, hanem mint meghatározott pénznemeknek adott mennyisége”.

 

Nincs ez fölöslegesen túlbonyolítva?

 

Bátor több ízben aláhúzza, hogy a pénzt jószágnak, tehát árunak tekinti: „A pénz tehát nem név, nem számítási egység, vagyis absztrakció, hanem jószág...”

 

Pénzösszegtartozás esetében az adós tartozása egy adott pénznemben számszerűleg meghatározott pénzösszeg. Az adós tartozása tehát kezdettől fogva összegszerűen meg van határozva, az adós pontosan tudja, mennyit kell fizetnie. Ez az összeg csak akkor változhat, ha időközben valamely jogszabály belenyúl a pénzrendszerbe, megváltoztatja a névértéket. Ilyenkor rendszerint egyúttal a korábbi pénztartozások névértékösszegének átszámításáról is rendelkezik. Kézenfekvő, hogy amennyiben jogszabályi akadálya vagy ellenkező kikötés a felek között nincsen, az adós abban a pénznemben fizethet, amelyben tartozása összegszerűleg meg van határozva. Ha azonban a teljesítés helyén a teljesítés idejében más a hivatalos vagy általános használatban levő pénznem, a hitelező köteles elfogadni, ha az adós ebben a pénznemben ajánlja fel a fizetést.

 

Lényegesen különbözik a pénzösszegtartozástól a pénzmértéktartozás. Ez utóbbinál ugyanis az adós tartozása nem egy adott pénznemben számszerűen meghatározott pénzösszegben áll, hanem valamely érték pénzben kifejezett mértékében, ezt köteles az adós megtéríteni. Itt tehát a fizetendő összeg nincs a tartozás keletkezésétől kezdve megállapítva, azt a felek nem is ismerik, csak a fizetés teljesítésekor nyer összegszerű meghatározást. Tipikus példája ennek, hogy a haszonbért gyakran nem meghatározott pénzösszegben állapítják meg, hanem adott gabonamennyiség árában. Ilyenkor nyilván csak a fizetés időpontjában derül ki, hogy mekkora összeget kell fizetnie a haszonbérlőnek, ez a búza árától függ az esedékesség napján.

 

 

MEGJEGYZÉS: EZ UTÓBBIT HÍVJÁK A XXI. SZÁZADBAN SZÁRMAZTATOTT ÜGYLETNEK. A BANKKÖLCSÖN ESETÉN A HATÁLYOS TÖRVÉNYEKNEK MEGFELELŐEN A RENDELKEZÉSRE BOCSÁTOTT ÖSSZEGET KELL VISSZAFIZETNIE AZ ADÓSNAK

 

Grosschmid és Bátor szeme előtt nemcsak hogy elsikkad a pénzösszegtartozás és a pénzmértéktartozás közötti alapvető jelentőségű különbség, hanem minden pénztartozás mint olyan pénzmértéktartozásnak számít. Ehhez képest felfogásuk szerint minden pénztartozásban szükségszerűen elválik egymástól a kirovó összeg és a lerovó összeg: az adósnak voltaképpen nem azt az összeget kell megfizetnie, amellyel tartozik, hanem ennek egyenértékét a fizetés helyének törvényes pénznemében az aktuális árfolyam szerint.

 

Grosschmid, Bátor, sőt Szladits…. .…nem hajlandók észrevenni…: a pénztartozások óriási többsége pénzösszegtartozás, ahol szükségképpen egybeesik kirovó és lerovó összeg.

 

MEGJEGYZÉS: A FŐVÁROSI ITÉLŐTÁBLA ELITASÍTOTTA A LEROVÓ-KIROVÓ ELMÉLETET ÉS A DEVIZA ALAPÚ KÖLCSÖNÖKET TARTALMUK ALAPJÁN FORINTKÖLCSÖNÖKNEK TARTOTTA. ELKÉPESZTŐ MÓDON A KÚRIA BANKI NYOMÁSRA „TÖRVÉNYESÍTETTE” A LEROVÓ-KIRÓVÓ ELMÉLETET

 

A Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának álláspontja

a deviza alapú fogyasztási kölcsönszerződések érvényességével kapcsolatos

elvi kérdésekben

(a 2013. december 9-én megtartott szakmai tanácskozáson

elfogadott álláspont)

 

  1. Mi a deviza alapú kölcsön tartalma (a deviza alapú kölcsön deviza kölcsön vagy forint kölcsön-e)?

 

1. kérdésre adott válasz:

A deviza alapú kölcsönöket forintkölcsönnek tartjuk.

Azt nem vitatjuk, hogy az alapvetően a prudens működést szolgáló banki háttértranzakciók szükségesek voltak ahhoz, hogy a deviza alapú hitelezés lehetővé váljon, ezek azonban a portfólió szintjén valósultak meg: vagyis a devizaforrások közvetlenül nem kapcsolhatók az egyes kölcsönügyletekhez, a deviza alapú kölcsönszerződések alapján a bank és az adós között tényleges devizamozgás nem volt. Az adós azonban csak azokkal a körülményekkel számolhat, amelyeket a bank a szerződésben egyértelművé tesz a számára, azaz a hitelkihelyezés mögötti közgazdasági háttér az adós kötelezettsége szempontjából közömbös.

A bank által a fogyasztóknak kínált ügyleti kamat ezekben az esetekben kétségtelenül alacsonyabb volt, mint a kifejezett forinthitelezésnél, ugyanakkor nem a szerződésre irányadó deviza kamatával volt azonos, annál magasabb összegben került meghatározásra. Erre tekintettel az sem mondható, hogy a „valódi devizakamat” alátámasztja a kölcsön deviza jellegét, mert devizakamat csak kölcsönvett deviza után fizetendő. *

Ezzel szemben úgy gondoljuk: annak a kérdésnek a megítélésénél, hogy a deviza alapú kölcsön forint- vagy devizakölcsön-e, a szerződés tartalma irányadó. A szerződés tartalmát a hatályos Ptk. 523. § (1) bekezdése rögzíti, eszerint kölcsönszerződés alapján a hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni. Az új Ptk. 6:383. §-a értelmében kölcsönszerződés alapján a hitelező meghatározott pénzösszeg fizetésére, az adós a pénzösszeg szerződés szerinti későbbi időpontban a hitelezőnek történő visszafizetésére és kamat fizetésére köteles. A jogszabály szerint tehát a hitelező szerződéses kötelezettsége pénzösszeg rendelkezésre bocsátása, illetve fizetése, míg az adós szerződéses kötelezettsége a visszafizetés és kamatfizetés. Ha ezt összevetjük a deviza alapú hitel fogalmával, azt találjuk, hogy a felek szerződéses kötelezettségeiknek mindig forintban tesznek eleget.

 

Deviza alapú hitelről akkor beszélhetünk, amikor a fogyasztó által a hiteligénylésben forintban kért kölcsönösszeget a bank a megtett ajánlatával elfogadja azzal, hogy a kért forintösszeget az irányadónak tekintett devizára átszámolja és könyveiben ekként is tartja nyilván, ugyanakkor a kölcsönösszeget forintban folyósítja, míg az adós az ugyancsak devizában kiszámolt, majd forintra átszámított törlesztőrészletet – az aktuális árfolyamnak megfelelően – fizeti meg. A konstrukció lényege tehát nem a kirovó és lerovó pénznem különbözősége (Ptk. 231. § (1), (2) bekezdés), hanem az, hogy a felek megállapodása szerint az adós az általa igényelt és a bank által biztosítani kívánt forintösszegtől eltérő összeget fizet meg a teljesítéskor, mégpedig arra figyelemmel, hogy a forintnak az irányadónak tekintett devizához viszonyított árfolyama a pénztartozás keletkezése és teljesítése közötti időben megváltozik. A bankok tehát a fogyasztók által igényelt forint esetleges későbbi értékcsökkenését szem előtt tartva „deviza nyilvántartási és átszámítási pénzt” alkalmaztak, s ennek körülírása érdekében volt szükség az „irányadó devizanem” meghatározására; vagyis arra a devizára történő utalásra, amelynek teljesítéskori árfolyamához a forinttarozást igazították.

 

Az a kérdés, hogy mi az ügylet jellegadó tartalma, a szerződés értelmezésével dönthető el. A magánjogi viszonyokra irányadó Ptk. 207. § (1) bekezdése szerint a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

Az adós hiteligénylési kérelmében egyértelművé tette ilyen szerződések esetén, hogy forinthitelre van szüksége, ezt igényli. A másik fél (a bank) az eset körülményeire tekintettel nem érthette ezt másként, hiszen tudatában volt, hogy a kölcsönösszegre az adósoknak forintért megvásárolható lakás vagy tartós fogyasztási cikk (gépkocsi) adásvétele érdekében volt szüksége.

A Ptk. 207. § (2) bekezdése azt is kimondja, hogy amennyiben az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződés tartalma az (1) bekezdésben foglalt szabály alkalmazásával nem állapítható meg egyértelműen, a feltétel meghatározójával szerződő fél, illetve a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezést kell elfogadni. A fogyasztó számára pedig egyértelműen a felvett összeg forinthitelkénti elfogadása a kedvezőbb.

 

Összegezve: azt látjuk helyesnek, ha az ügylet jellegadó tartalma szempontjából – a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezési szabályra is figyelemmel – nem a teljesítés módjának (kirovó-lerovó pénznem, értékállandósági kikötés) tulajdonítunk jelentőséget, hanem a felek által a szerződés szerint teljesítendő szolgáltatásnak. A szolgáltatás pedig (rendelkezésre bocsátás és visszafizetés) mindig forintban történik. Minderre tekintettel a deviza alapú kölcsönt forintkölcsönnek tekintjük.

 

 

 

A rómaiak is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy minden szerződés – így a reálszerződések is – végső fokon a felek akarat megegyezésére vezethetők vissza, a felek egybehangzó akarat megállapodásán alapulnak.

 

Minden szerződésben szükségképpen kell lennie akarat megállapodásnak a felek között!

 

Kölcsönszerződés esetében ez a kölcsönösszeg tulajdonának átruházása a hitelezőről az adósra. Ezzel a cselekménnyel egyidejűleg természetesen megállapodnak a felek abban, hogy kölcsönszerződést kötnek, az adós kötelezettséget vállal arra, hogy az átvett kölcsönösszeget visszafizeti a hitelezőnek. A kölcsöntartozás tipikusan pénzösszegtartozás.

 

MEGJEGYZÉS: A TARTOZÁS SZÓT A JOGÁSZOK, A BANKOK ÉS A KÖZGAZDÁSZOK KÉT ÉRTELEMBEN HASZNÁLJÁK. AZ EGYIK ESETBEN A TARTOZÁS KIFEJEZÉS SZINOMÁJA A KÖLCSÖNSZEZZŐDÉSBŐL EREDŐ BANKI KÖVETELÉSNEK ILLETVE ADÓSI ADÓSSÁGNAK. AZ ADÓSNAK A SZERZŐDÉSBŐL FIZETÉSI KÖTELEZETTSÉGE SZÁRMAZIK, RÉSZLETEKBEN FIZETI VISSZA A KÖLCSÖN KAPOTT ÖSSZEGET ÉS FIZETI A KAMATOKAT. A MÁSIK ESETBEN A TARTOZÁS SZÓ KIZÁRÓLAG A FIZETÉSI KÖTELEZETTSÉG ELMARADÁSÁRA VONATKOZIK, ÉS ERRE A TARTOZÁSRA KELL A TÖRVÉNY SZERINTI KÉSEDELMI KAMATOT MEGFIZETNI. EZ A TARTOZÁS FÜGGETLEN A BANKI KÖLCSÖNSZERZŐDÉSEKTŐL, HOISZEN EGY VILLANYSZÁMLA KI NEM FIZETÉSE IS TARTOZÁSNAK MINŐSÜL. HATALMAS PROBLÉMÁK ADÓDNAK EBBŐL A KETTŐSSÉGBŐL.

 

….természetesen előfordulhat, hogy az adósnak nagyobb tőkeráfordításába kerül a kölcsön visszafizetése, mint amekkorába a hitelezőnek került a kölcsönösszeg folyósítása. Grosschmid ebben nem lát semmi kivetnivalót. Álláspontjának tételes jogi al támasztására azonban nem tud másra hivatkozni, mint az 1868. évi XXXI. törvény 3. §-ára, amely kimondja: A szerződő feleknek szabadságukban áll az írásbeli kölcsönszerződésben azt is kikötni, hogy a kölcsön visszafizetése az adott tőkénél nagyobb mennyiségű vagy más és jobb minőségű dolgokban történjék.

 

Nos, az idézett törvény kétségtelenül a magyar törvényhozás történetének egyik szégyenfoltja.

 

Eltörli az uzsoratilalmat, amely a római jog és a kánonjog alapján évszázadokon keresztül jogrendünk egyik megdönthetetlen pillére.

 

Mátyás 1462. évi dekrétumának 3. cikkelye a 6. pontban az uzsoraügyeket az egyházi bíróságok hatáskörébe utalja, amelyek nyilván a kánonjog alapján jártak el.

 

Bátor mesterénél is nyíltabban és kendőzetlenebbül propagálja ezt a konstrukciót:

 

„Ha tehát a kölcsönadó 1000 pengőt ad, de kiköti az adóssal egyetértőleg, hogy az adós 900 svájci frankkal tartozzék, a tartozás gerince nem pengő, hanem svájci frank lesz”.

 

 Tisztában van azzal, hogy ebben a helyzetben könnyen előfordulhat a kirovó valuta árfolyamának nem várt emelkedése esetén, hogy az adósnak tetemesen többe fog kerülni a kölcsön visszafizetése, mint amennyit a hitelező neki a kölcsön folyósításakor ténylegesen kifizetett:

 

„Ameddig a kölcsönösszeg visszafizetése megtörténik, lényeges eltolódás állhat be a kölcsönnyújtás értékviszonyával szemben és ...lehetséges, hogy a 100 font vagy a 400 dollár, amelyet az adós ígérete alapján fizetni tartozik, sokkal több vagy sokkal kevesebb, mint az az 1500 svájci frank, amelyet kézhezvett”.

 

Sőt határozottan megvonja az adóstól az uzsoratilalom által számára biztosított védelmet az árfolyam hátrányára történő számottevő megváltozása ellen:

 

„Ez nem ütközik sem a kamatmaximumra vonatkozó szabályokba, sem az uzsorát tiltó jogszabályokba, mert a kamatmaximumra vonatkozó szabályok és az uzsoratilalom szempontjából az értékviszonyt a kölcsönadás idő- pontja szerint kell elbírálni, ha akkor 1500 svájci frank egyenlő volt 100 fonttal, és az adós az 1500 svájci frank folyósításával a kölcsönvalutát átvette, a 100 font kölcsöntartozást akkor is megfizetni tartozik, ha a fizetéskor a 100 font már 3000 svájci frankkal volna egyenlő”.

 

 Aligha vitatható ezután, hogy a devizahiteles-konstrukció Grosschmid szellemi műhelyének terméke.

 

 

A Bátor által említett példa: valaki kap 1500 svájci frankot és vállalja, hogy ennek fejében 100 fontot vagy 400 dollárt fizet vissza, tipikusan pénzcsereszerződés.

 

A pénzcsereszerződés pénzmértéktartozást keletkeztet: a kötelezettnek egy meghatározott érték pénzben kifejezett mérté- két kell megfizetnie. Példánkban ez a folyósított 1500 franknak folyósításkori értéke fontban, illetve dollárban kifejezve: 100 font, illetve 400 dollár. Időközben megváltozhat a franknak a fonthoz vagy a dollárhoz viszonyított árfolyamértéke, de ez nem érinti az 1500 frank = 100 font = 400 dollár értékkifejezést, mert az egy adott időponthoz, a franköszszeg folyósításának időpontjához van kötve. Hogy végül mekkora tőkeráfordítást jelent az adós számára a maga részéről vállalt szolgáltatás teljesítése, csak a fizetés időpontjában dől el.

 

Pénzkölcsönszerződés esetében azonban nem pénzmérték-, hanem pénzösszegtartozás keletkezik.

 

Az adós itt nem azt az értéket tartozik megfizetni, amelyet a kölcsönösszeg folyósításakor valamilyen más pénznemben vagy értékmérőben – pl. aranyban, búzában – kifejezve ért, hanem azt az összeget, amelyet megkapott. Mondhatjuk persze úgy is, hogy ebben az esetben is a kérdéses pénzösszeg értékét tartozik megfizetni, de ezt az értéket nem másban, hanem önmagában, a folyósított összeg pénznemében kifejezve, azaz a névértékösszeget.

 

Grosschmid és Bátor felfogásának alapvető hiányossága köszön vissza tehát itt is: a pénzösszegtartozás és a pénzmértéktartozás közötti lényeges különbség elsikkadása, illetve a pénz fizetőeszköz- és csereeszköz-funkciójának összemosása. Pénzöszszegtartozásnál a pénz fizetőeszköz-funkciója érvényesül: a pénz jogi értelemben vett értéke, a névérték jön számításba. Pénzmértéktartozásnál a pénz csereeszköz-funkciója érvényesül, közgazdasági értelemben vett értéke – vásárlóereje, árfolyama – jön számításba egy adott érték kiegyenlítése szempontjából.

 

Napjaink devizahiteles-szerződéseivel kapcsolatban tehát először is azt kell eldöntenünk, vajon pénzcsereszerződésnek vagy pénzkölcsönszerződésnek kell-e tekintenünk őket.

 

Ha pénzcsereszerződésnek tekintjük őket, az adóst ért esetleges árfolyamveszteségekkel szemben különö sebb kifogást jogi szempontból nem tehetünk.

 

Ezzel az értelmezéssel szemben azonban számos ellenérvet lehet találni. Ezek közül a legcsekélyebb súlyú- nak azt kell tekintenünk, hogy a felek egybehangzóan kölcsönszerződést akartak kötni, meg voltak győződve arról, hogy kölcsönszerződést kötnek. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a felek jogi tévedésben vannak, a jogászi szerződésértelmezések nemegyszer vezetnek arra az eredményre, hogy a felek nem éppen azt akarják, amiről gondolják, hogy akarják. Nagyobb súlyt kell tulajdonítanunk már annak az érvnek, hogy a társadalmi közfelfogás szerint a bankok, pénzintézetek nem pénzcsereszerződéseket kötnek ügyfeleikkel, hanem pénzkölcsönszerződéseket. A banki tevékenységet szabályozó jogi háttér is erre utal.

 

Végeredményben határozottan leszögezhetjük tehát, hogy a szóban forgó devizahiteles szerződések kölcsönszerződések. Ekkor viszont elkerülhetetlen az a megállapítás, hogy a szerződéseknek az a kikötése, amely szerint az adós által forintban visszafizetendő törlesztőrészletek összege valamely deviza – rendszerint svájci frank vagy euró – mindenkori árfolyamától függ, eshetőlegesen (eventuálisan, ex eventu) uzsorás megállapodás.

 

A szerződés tehát olyan megállapodást tartalmazott, amely eshetőlegesen nagyfokú előnyt biztosított a bank számára, amely kihasználta, hogy ügyfelének – esetleg égetően – kölcsönre van szüksége, és a dolog természetéből kifolyólag nincs abban a helyzetben, hogy világosan felmérje a kötendő szerződés kockázatait. Persze aligha lehetett elvárni a bankoktól, hogy kifejezetten elriasszák az ügyfeleket a kérdéses szerződésektől, hiszen saját maguk kínálták fel nekik ezeket – üzleti célból, árfolyamnyereségre spekulálva. A bankok tájékoztatási kötelezettségének elmulasztására való hivatkozás tehát meglehetősen erőltetett, életszerütlen, irreális: a bankok tulajdonképpen csak akkor tettek volna eleget maradéktalanul tájékoztatási kötelezettségüknek, ha határozattan és nyomatékosan lebeszélik ügyfeleiket a devizahiteles szerződésről, s csak akkor kötik meg velük, ha a kifejezett lebeszélés ellenére is ragaszkodnak hozzá.

 

A devizahiteles szerződésekben a devizára vonatkozó kikötés – devizaklauzula – kétségtelenül értelmezé- si problémákat vet föl. A gyakorlatban elterjedt értelmezés – mint láttuk – eshetőlegesen uzsorás előnyt biztosít a hitelezőnek, ezért ebben az értelemben a kikötés érvénytelen.

 

Annyit mindenesetre már most leszögezhetünk, hogy a kikötés nem egyértelmű és a felek maguk is tévesen értelmezik, a tisztességtelenség megállapításának tehát nem lehet akadálya.

 

Fordítva üli meg tehát a lovat a (2/2014 PJE) jogegységi határozat, amikor a kamatokkal akarja szívatni a bankokat. Hiszen a jogi alapkérdés nyilván a kérdéses szerződéseket jellemző devizaklauzulának a tőkeuzsora lehetőségét kizáró, korrekt értelmezése lett volna. A kamatok és járulékos költségek kérdése csupán függvénye ennek az alapkérdésnek.

 

JURA  -A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja

20. évfolyam 2014. 2. szám

http://jura.ajk.pte.hu/JURA_2014_2.pdf

 

A kérdéses hitelkonstrukciókkal megkísérelték a bankok valamilyen módon kivetíteni ügyfeleikre a maguk a maguk belső pénzmozgási-finanszírozási folyamatait, valamiképp bevonni ügyfeleiket üzleti partnerként belső üzemi működésükbe. Ez a kölcsönszerződés által köztük és ügyfeleik között keletkezett – és egyáltalán keletkezhető – jogviszony jogi tartalmának, természetének alapvető félreértése, fogalmi félreértelmezése volt a részükről. A devizaalapú hitelek törvényileg előírt forintosításának régóta hangoztatott terve ennek az üzletpolitikai elgondolásnak a végleges bukását pecsételné meg.

 

De miért kellene egyáltalán törvényi előírással „forintosítani” a kérdéses hiteleket? Hiszen – helyes jogászi megítélés szerint – már kezdettől fogva forinthitelek voltak!

 

A bankok maguk sem tagadják, hogy nem devizát, hanem forintot szolgáltattak ügyfeleiknek, csupán arra hivatkoznak, hogy ehhez a maguk részéről devizaforrásokat vettek igénybe.

 

A kérdés mindössze az, honnan gondolták s egyáltalán honnan gondolhatták, hogy ezáltal átháríthatják ügyfeleikre üzleti kockázataik tetemes részét. Ez bizony súlyos jogi tévedés volt!

A bankok úgy vélték, ha elkönyvelik maguknak, hogy ügyfeleiknek devizakölcsönt nyújtottak és azok devizában tartoznak nekik, akkor ez a deviza valóságos. Pedig ebből még távolról sem jön létre valóságos deviza, csak elképzelt, feltételezett! Valóságos devizáról csak akkor beszélhetünk, ha a banknál ténylegesen megvan – papírpénz és pénz- érmék formájában – a kérdéses devizaösszeg és azt ügyfelének ténylegesen a kezébe adja. Valóságos a deviza persze akkor is, ha a bank bankszámlapénz formájában bocsátja ügyfele rendelkezésére: számlát nyit ügyfele javára, ezen jóváírja a kérdéses devizaösszeget, majd ennek terhére teljesíti az ügyfél átutalási megbízásait devizában más bankszámlák javára. De ha egyiket sem biztosítja a bank ügyfelének, akkor nyilvánvalóan a deviza az ügyletben nem valóságos, hanem csupán elképzelt, elgondolt.

 

Jól látja Lázár Dénes, hogy a bankok valójában trükköznek a devizával: „A devizahitelek mögött minden bizonnyal nem volt papírpénzjegy svájci frank felirattal, de volt egy számítási művelet, ami azt a célt szolgálta, hogy a bank egy svájci frank összeget átszámított egy egy forint összegre. Így működik a pénzügyi világ, ezt minden szakértő ismeri”.

 

A pénzintézetek gondolkodásának végzetes elrugaszkodását a valóságtól, a reális gazdasági viszonyoktól a 2008-ban az egész világot megrázó pénzügyi válság is jól mutatja. A bankok különféle kötvénykonstrukciók útján – strukturált kötvények, derivatívák, mint a CDO és a CDS – piacra dobták azt, amivel csupán papíron rendelkeztek, de nem a valóságban: jelzáloggal biztosított követeléseiket az ingatlanpiacon.

 

Ha pedig valóságosan megvolt a devizaalapúnak nevezett kölcsönök devizafedezete a bankok trezorjában, akkor ott is maradt, hiszen az ügyfélnek nem adták oda.

 

Teljesen alaptalan tehát, hogy ügyfeleiktől forintban olyan megemelt összegű törlesztő részleteket követeljenek, amelyekből úgymond megvásárolják – az éppen aktuális árfolyamszintnek megfelelően – az általuk állítólag felvett devizakölcsönök törlesztéséhez szükséges devizát. Hiszen ezt a devizát egyáltalán nem kell megvásárolniuk, az már náluk van vagy volt. Ha egyáltalán volt ...

 

MEGJEGYZÉS: A CIKK ELEMZI LEHMANN GYÖRGY, RÓNA PÉTER, DAMM ANDREA NÉZETEIT, EZEKET NEM IDÉZEM

 

 

Különösen tanulságos lehet számunkra manapság a Kúria 1925. június 24-én egy árfolyamgaranciás ügyben hozott ítélete. Az eset ugyanis nagymértékben hasonlít a mai devizahiteles ügyekhez.

 

Arad szabad királyi város törvényhatósága egy svájci banktól 2 500 000 korona hitelt vett fel 1914. április 1-jétől kezdődően ötven éves futamidőre. Az adós félévenként 71 903 korona 98 fillér változatlan összegű törlesztő részlettel tartozott a hitelezőnek. Egy részvénytársaság formájában működő budapesti pénzintézet 1914. június 2-án készfizető kezességet vállalt az adósért, továbbá 6250 korona jutalék ellenében vállalta, hogy amennyiben bármely esedékes fizetési napon a svájci frank árfolyama a koronához képest a bécsi jegyzés szerint magasabb lesz, mint a kölcsön folyósításának napján volt, a különbözetet megtéríti a hitelezőnek, amennyiben viszont alacsonyabb lesz, a hitelező téríti meg a különbözetet a kezesnek.

 

A vesztes világháború és az ezt követő gazdasági-politikai összeomlás folytán a svájci frank értéke a csillagokba szökött a koronáéhoz képest. Felmerült a kérdés, meddig terjedhet ilyen körülmények között az árfolyamért garanciát vállaló cég felelőssége.

 

A kérdés eldöntésénél a Kúria nagyon fontos ügyletértelmezési alapelveket rögzítette. „Szerződés értelmezésénél nem annyira a használt kifejezések betűszerinti értelme, mint inkább a szerződő felek akarata irányadó. Kétség esetében azt kell a felek akaratának tartani, ami tekintettel az eset körülményeire és az élet felfogására, a méltányosságnak leginkább megfelel”.

 

Ezeknek az elveknek alapján a Kúria megállapította, hogy mivel 1914. június 2-án jött létre a garanciavállalás, akkor a felek még nem is sejthették, hogy hamarosan milyen történelmi események következnek, és azok eredményeképpen milyen változások állnak be.

 

Amikor a budapesti pénzintézet az árfolyam-garanciát a hitelezővel szemben elvállalta, 100 frankért 95 korona 37,5 fillért jegyeztek Bécsben, „és mindkét fél előtt ismeretes volt, hogy az Osztrák-Magyar Bank törvényileg kötelezve volt gondoskodni arról, hogy jegyeinek a külföldi váltók árfolyamában kifejezésre jutó értékét a koronaérték törvényes pénzlába paritásának megfelelően állandóan biztosítsa”. Tekintetbe vette továbbá a bíróság, hogy az a viszonylag csekély összegű jutalék – 6250 korona –, amelyet a pénzintézet az árfolyam-garancia fejében magának kikötött és a svájci banktól ténylegesen meg is kapott, a legkevésbé sem utal arra, hogy a felek különleges árfolyamváltozások bekövetkezésére számítottak volna.

 

Ehhez képest a Kúria végül úgy döntött, hogy az adós fizetési kötelezettségének megállapításánál csak azt a 4,625%-os árfolyam-különbözetet lehet figyelembe venni, ami a szerződés megkötésekor – 1914. június 2-án – Bécsben a svájci frank és a korona árfolyamviszonylatában – 100 svájci frank = 95 korona 37,5 fillér – fennállott.

 

 Láthatjuk ebben az ítéletben azt az egészséges jog- és igazságérzeten alapuló méltányossági elvet, hogy nem lehet ráterhelni adósra a felek által a szerződés megkötésekor előre még egyáltalán nem látható, rendkívüli mértékű árfolyamváltozást. Nem is beszélve arról, hogy az árfolyam-garanciát itt nem is a főadós, hanem egy kereskedelmi cég, egy profi pénzintézet vállalja el – külön jutalék fejében!

 

Egy meghatározott forintösszeget nem lehet azonosítani egy meghatározott devizaösszeggel, akkor sem, ha egy adott devizaárfolyam mellett a két összeg értéke egyenlő. Ez az értékviszony ugyanis később jelentős elmozdulást mutathat bármelyik irányban. Annak, hogy egy bank a vagyonából egy meghatározott forintösszeget folyósít kölcsönként, egy forintösszegtől válik meg ügyfele javára, nem lehet ugyanaz a következménye, mint annak, hogy egy meghatározott devizaösszeget folyósít kölcsönként a vagyonából, egy adott devizaösszegtől válik meg ügyfele javára. Ez a kérdés valódi lényege és megoldásának kulcsa.

 

Ha tehát az adósnak a kölcsön visszafizetése esedékességének időpontjában azt a forintösszeget kell megfizetnie, amely ebben az időpontban az aktuális árfolyam szerint a tételezett és változatlannak tekintett devizaösszeghez van hozzárendelve, nem valóságos kölcsönt, hanem fiktív kölcsönt kell visszafizetnie.

Hiszen láttuk, hogy csak az első hozzárendelés valóságos, a későbbiek már mind fiktívek. Egy fiktív kölcsön visszafizetésére irányuló kötelezettség pedig maga is csak fiktív lehet.

 

Amikor tehát a bankok valóságosnak tekintik ezt a visszafizetési kötelezettséget és ténylegesen követelik az adóstól, hogy magasabb összeget fizessen nekik vissza, mint amekkorát kapott tőlük, álláspontjuk a valóság és a fikció összetévesztésén, összekeverésén alapszik. Beleesnek abba a csapdába, amelytől – mint láttuk – már Kant óvott: egy pusztán elképzelt, tételezett, fiktív pénösszeget nem lehet azonosítani egy valóságos pénzösszeggel, akkor sem, ha számszerűleg egyenlő vele. A devizában elszámolt kölcsönt nem lehet azonosnak tekinteni a devizakölcsönnel. Amire a bankok igényüket alapozzák, szofisztikus elvcsúsztatás, petitio principii. Quod erat demonstrandum.

 

MEGJEGYZÉS: A KÉT UTOLSÓ MONDATHOZ KIEGÉSZÍTÉS

 

petitio principii (latinul „alapkérdéshez folyamodás”), vagy körkörös érvelés, olyan informális érvelési hiba, amelyben a beszélő a következtetést a feltett bizonyítandó állítás igaznak feltételezésével igazolja. Erich Fromm, német filozófus és pszichológus A rombolás anatómiája című könyvében[1] így fogalmaz: "És máris kilyukadtunk egy körben forgó érvelésnél: abból indulunk ki, amit az elmélet megkövetel, majd azt állítjuk, hogy a tények igazolták az elméletet."

 

quod erat demonstrandum kifejezés (rövidítve Q. E. D.) a latin nyelvből származik, jelentése: „ezt kellett bizonyítani” (szó szerint: „ami bizonyítandó volt”). A Q. E. D.-t matematikai levezetések végére szokták odaírni, jelezve, hogy a bizonyítás teljessé tételéhez szükséges eredményt elérték. Most már ritkábban használják, mint az elmúlt századokban.  A bizonyítás ilyen lezárása Euklidészig nyúlik vissza, aki minden levezetés végére odaírta: „Éppen ezt kellett megmutatni” illetve ὅπερ ἔδει δεῖξαι (hóper édei deîxai). Ennek latin fordítása a quod erat demonstrandum, azaz Q. E. D.

 

MEGJEGYZÉS: VAGYIS A KÚRIA KONCEPCIÓS ELJÁRÁST VÉGZETT, AZT BIZONYÍTOTTA, AMIT KELLETT. EZ A KONCEPCIÓS ELJÁRÁS ELMONDHATÓ AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG DÍCSTELEN TEVÉKENYSÉGÉRŐL IS DEVIZAHITELES ÉS NEM DEVIZAHITELES ÜGYEKBEN IS.

EZT A KÉT CIKKET ÉRDEMES ALAPOSAN TANULMÁNYOZNI, MIVEL NAGYON SOK MINDENRE KITÉR ÉS NAGYON SOK PÉLDÁT SOROL MÉG FEL. TÖBB ÁLLÍTÁSSAL TERMÉSZETESEN LEHETNE VITÁZNI, DE ALIGHA LESZ ERRE MÓD (ÁRFOLYAMRÉS, EGYOLDALÚ KAMATEMELÉS STB)

 

 

JURA  -A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja

21. évfolyam 2015. 1. szám

http://jura.ajk.pte.hu/JURA_2015_1.pdf

 

 

Grosschmid Béni,

más néven: Zsögöd Benő (Máramarossziget1852november 6. – Visegrád1938szeptember 7.jogász, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1901), udvari tanácsos.

A törvények előkészítése terén kifejtett működésének elismeréséül 1899. a magyar. kir. udv. tanácsosi czímet kapta. A német szellemi hatás elleni védekezés jegyében támadta a polgári törvény könyv hivatalos, Teleszky-féle tervezetét. Finom dogmatikai elemzései, Közép-Európában úttörő tudományos rendszerezései az "igazságosság" követelményének érvényesítését célozták a tételes jog formái között. Állásfoglalásaiban azonban feudális maradványok is tükröződnek. A kötelmi jog egész rendszerét átfogó Fejezetek kötelmi jogunk köréből c. munkáját utóbb volt tanítványai külön is kiadták.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Grosschmid_B%C3%A9ni

 

Bátor Viktor

A bp.-i tudományegyetem Római Jogi Tanszék egy. adjunktusa (1913–1914), az I. vh.-ban frontszolgálatot teljesített (1914–1918), mint tartalékos főhadnagy szerelt le (1918). A Külügyminisztérium tisztviselője (1918–1920), ügyvéd és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank jogtanácsosa (1920–1939). Magyar királyi kormányfőtanácsos (1931-től). Elhagyta Magyarországot (1940), a II. vh. után New Yorkban élt haláláig (1946-tól). A Narvar Co. és több revűszínház (köztük az Agnes de Mille) igazgatója; a Bartók Béla-hagyaték vagyonkezelője (1946-tól).

http://nevpont.hu/view/2542

 

Szladits Károly 

(máshol Szladics[1] Dunaszerdahely1871december 27. – Budapest1956május 22.) magyar jogász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

20. század első felének iskolateremtő személyisége a magyar magánjog-tudományban.

Grosschmid Béni követője volt a német–osztrák joghoz fűződő kritikus viszony tekintetében. Nem tartotta helyesnek annak teljes átvételét. Publikációs tevékenységének főbb jellemzői a gondos anyaggyűjtés, a részletes elemzés és az egyértelmű kifejezésmód volt. Tudományos munkásságának nagy jelentőségű eredménye a Magyar magánjog című gyűjteményes munka, amelynek főszerkesztője és – az alapvető elméleti részek kidolgozásával – egyik társszerzője volt. Hatkötetes, számos társszerzőt felvonultató monográfiájában (melynek szerkesztője és részszerzője volt) a második világháború előtti polgári jogot elemezte.

Már egyetemi tanárként vett részt az 1928-as magánjogi törvénytervezet tíz éven át tartó előkészítésében, kidolgozásában. 1942-ben távozott az egyetemről. 

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szladits_K%C3%A1roly