Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2021.04.14

A lengyel bíróságok valós egyensúlyra cserélik a korábbi formális egyensúlyt a bankok és a devizahitelesek között

lengyel-kep-001.png

Lengyelországban egyre több bíró látja be, hogy az érvénytelen kölcsönszerződések alapján a szolgáltató nem jogosult a tőkén felül kamatra és kezelési költségre. Az elszámolás ezekben az esetekben az úgynevezett egyensúly elmélet alapján történik, mely egy kivonási műveletet jelent. Ennek lényege, hogy aki több kifizetést teljesített a másik fél részére, az visszatérítésre válik jogosulttá.

A visszatérítendő összegre a kérelem előterjesztésének a napjától törvényes kamat jár.

Az indokok között a következők szerepelnek:

C-260/18 Dziubak ügy 39. és 49. pontjai amelyek megjelölték, hogy a 93/13 EGK irányelv 6. cikk (1) bekezdése a fogyasztó védelme azáltal, hogy helyreállítja a közte és a kereskedő közötti egyenlőséget, ezáltal helyreállítja azt a helyzetet, amelyben akkor lett volna, ha nem tartalmaz tiltott rendelkezést a szerződés.

A Białystoki Fellebbviteli Bíróság 2020. február 20-i ítéletében az I ACa 635/19 számú az ügyben (orzeczenia.bialystok.sa.gov.pl) hangsúlyozta, hogy az igénylő (értsd: bank) a követelés összegének meghatározásával de facto egyenlővé tette azt a WIBOR-kamatláb (Lengyel Zlotyira irányadó bankközi kamat, Warsaw Interbank Offer Rate) szerint meghatározott kamatigénnyel. A bíróság határozottan elutasította ezt a koncepciót, hangsúlyozva, hogy ez a kamatszerződés "újraaktiválásához" vezet.

Hasonlóképpen, a varsói kerületi bíróság 2020. február 5-i kelt  XXV C 1669/16 számú ítéletben (orzeczenia.ms.gov.pl) elutasították a bank követelését a kölcsön összegét meghaladó összegek kifizetésére.  Hozzátették, hogy elfogadhatatlan olyan követelések benyújtása, amelyek tönkretennék a tiltott szerződéses rendelkezésekre vonatkozó rendelkezések védelmi funkcióját. Az ilyen követelések létrehozására tett kísérlet sértené a 93/13 irányelv 7. cikkét, amely előírja a megfelelő és hatékony intézkedések biztosításának kötelezettségét annak érdekében, hogy megakadályozzák a tisztességtelen feltételek állandó használatát az eladók és a szolgáltatók által a fogyasztókkal kötött szerződésekben. Ha a szolgáltató továbbra is élhetne az érvénytelen szerződéssel, ez csökkentené az irányelvben foglalt szabályok visszatartó erejét. Másik lehetőségként azt találták, hogy ha létezik ilyen állítás, akkor azt a vállalkozó által folytatott törekvés, amely a fogyasztóra tiltott rendelkezéseket tartalmazó szerződés megkötését írja elő, szubjektív joggal való visszaélésnek kell tekinteni.

Támpontot jelenthet továbbá az EUB azon álláspontjára is, melyet a C-301/18 Leonhard ítélet tartalmaz, ahol a ítélet hátterében állt az Európai Parlament és a Tanács a 90/619/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK irányelv és a 98/27/EK irányelv módosításáról szóló, 2002. szeptember 23-i 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkének (4) bekezdése a pénzügyi szolgáltatások fogyasztóknak történő távértékesítéséről, melyek azt jelezték, hogy ha a fogyasztó gyakorolja a szolgáltatóval kötött távhitel-szerződéstől való elállásának a jogát, akkor a fogyasztónak joga van a szolgáltatótól vissza követelni, ezen irányelv 7 cikk (1) és (3) bekezdése szerint a szerződés alapján fizetett tőke és kamat összegét, de ezen túlmenően nem jogosult használati díjat, vagy kártérítést követelni az ezen összegből és annak kamatból származó előnyökért.

Az érvénytelen kölcsönszerződések esetén is célszerűnek tűnik ezen irányelvek mentén fenntartani a szerződő felek közötti egyensúlyt. Az elszámolás során tehát a bíróságnak szükségtelen azt vizsgálnia, hogy a szerződő felek milyen mértékben gazdagodnak, vagy szegényednek, hiszen az Európai Parlament és Tanács visszatérítési módszere, kétség-kívül a fogyasztó és a szolgáltató közötti egyensúly fenntartását szem előtt tartja.

Fontos továbbá, hogy a bíróság csak olyan elszámolást ítélhet meg amelyet valamelyik fél kér, olyan elszámolást azonban nem, amelyet egyik fél sem kér.

Végül nézzük meg a hazai helyzetet.

Hazánkban a Kúria Konzultációs Testületének 2019.06.20-án közzé tett többségi véleménye fejezi ki a jelenleg uralkodó (bár nem kötelező erejű) ítélkezési gyakorlatot.

Eszerint a bíróság elsődlegesen érvényessé nyilvánítja a szerződést. Főszabályként törekednie kell, "az eredetileg egyenértékű szolgáltatások értékegyensúlyának a fenntartásáról, meg kell akadályoznia bármelyik fél jogalap nélküli gazdagodását". Mivel az egyik fél gazdagodása, szinonim fogalom a másik fél szegényedésével, így könnyen belátható, hogy e törekvés egyben azt is jelenti, hogy a bankok mégiscsak szüretelhetik becstelenségük gyümölcsét, mindamellett, hogy a fogyasztót is elzárja az anyagi elégtételtől, hiszen a jelenlegi hazai bírói többségi értelmezés szerint ha az adós a bank kölcsönét használati díj mentesen használhatná, akkor ő jogalap nélkül gazdagodna, amit kerülni kell mint ördögnek a tömjén füstöt. E tekintetben érdemes egy kis kitérőt tenni. Amennyiben fordított az eset, és a fogyasztó viselkedik becstelenül egy szolgáltatóval szemben, például mert nem vált menetjegyet egy autóbuszon, akkor a menetjegy 25, vagy akár az 50 szeresét köteles megfizetni, ezzel kívánják visszatartani a nem kívánatos magatartástól, a szolgáltatók jogalap nélküli gazdagodására tehát úgy tűnik magasabb tűréshatárral tekint a bíróság.

Korábban 2016.04.08-án a Pécsi Ítélőtábla bírói részéről Gáspárné Dr. Baranyabán Judit jelezte, hogy "Uniós elvárás, hogy úgy szankcionáljuk a tisztességtelen feltételeket alkalmazó szolgáltatókat, hogy nem próbáljuk helyreállítani a tisztességtelen feltételeiket, hanem hagyjuk kiesni azokat a szerződésből. De ha nem fogyasztó a felperes, vagy más érvénytelenségi okról van szó, nincs elméleti akadálya, hogy a feltételt – az érvénytelenségi ok kiküszöbölésével - érvényessé nyilváníthassa a bíró."     Tehát kétségkívül észlelte, hogy a fogyasztói szerződések esetén az érvénytelenség kiküszöbölésével a szerződés érvényessé nyilvánítása ütközik a 93/13 EGK irányelvben kitűzött fogyasztóvédelmi célokkal. Továbbá azt is észlelte, hogy az a fogyasztó érdekeivel is ellentétes: "Persze az érvénytelenség kiküszöbölése alapesetben nem találkozik az adósok érdekeivel."

De vajon miért is kell a bíróságnak érvényessé nyilvánítani a szerződést?

Az alkalmazható jogkövetkezményt, az adósok számára a DH2 törvény 37. § szabályozza. E szabály még előterjeszteni engedi a hatályossá nyilvánítást. Ezt meghaladó igényt, csak elutasítás terhe mellett.

Ezt a megoldást Gáspárné Dr. Baranyabán Judit -szerintem nagyon találóan- szintén drámai jelzőkkel illette:

"kegyelemdöfést adjuk meg"... "dogmatikai tisztaság szempontjából megkérdőjelezhető"..."a gyakorlat képlékenysége miatt azok az anyagok, állásfoglalások, amik megszülettek, esetleg rövid időtávon is felülíródhatnak".

Az, hogy hazánkban ez idáig miért nem jutottak a bírók a Lengyelhez hasonló álláspontra, annak elsődleges okát a DH2 törvény 37. §-ban látom. E jogszabály ugyanis a kereset elutasítására utasítja a bíróságot, amennyiben az adós az érvényessé nyilvánítás, vagy a hatályossá nyilvánítástól eltérő jogkövetkezményt kér. Tekintve, hogy a jogalkotó e szabályt a Kúria jogegységi határozatára alapította, a jogalkotó tulajdonképpen egy képlékeny, kiforratlan és álláspontom szerint hibás joggyakorlatot betonozott be. Ez tehát az oka, hogy a korábban képlékenynek hitt joggyakorlat 5 év alatt ne változzon.

E jogszabály megszületését követően az adós jogi képviselőjének önszántából nem jut eszébe olyan jogkövetkezményt a bíróság élé terjeszteni, amit a bíró egy hatályos Magyar jogszabály által el kell utasítson.

Márpedig, ha a bíróságtól az adós a DH2 tv. 37. §-tól eltérő elszámolást kér az adós, akkor azt a bírónak el kell utasítania. Tehát e jogszabály olyan ördögi körbe hajszolja az adóst és az eljáró bíróságot, amiből csakis szorosan együttműködve tudnak kilépni. Ehhez ma már jó alapot biztosítanak az Alkotmánybíróság 3297/2020. (VII. 17.) AB végzésének indokolása, mely szerint:

„Amennyiben úgy ítélik meg, hogy az uniós jog értelme egyértelmű, azonban a magyar jog valamely szabálya kifejezetten ellentétes az uniós jog rendelkezéseivel, így magából az uniós jogból fakadóan kötelesek az uniós joggal ellentétes tagállami (magyar) jogszabályi rendelkezés automatikus félretételére. Ez esetben az ügyet oly módon kell eldönteniük, mintha a kérdéses magyar jogszabályi rendelkezés egyáltalán nem létezne.”,    

valamint a C-118/17  Dunai ügy 53. és 56.  pontjainak együttes értelmezése, melyből kiderül, hogy az Európai Bíróság a DH2 tv. 37. § (1) bekezdését olyan rendelkezésnek látja, amely a 93/13 irányelv 6. cikkével ellentétesen megakadályozza, hogy a fogyasztó az érintett tisztességtelen szerződési feltétel alól, az érintett szerződés teljes egészében történő megsemmisítése útján –mentesüljön.

Gáspárné Dr. Baranyabán Judit többek között azt is jelezte, hogy a DH2 tv. 37. § alapján történő elszámolások a perek indokolatlan elhúzódásához és a perköltségek egekbe szökéséhez is vezethetnek, legalábbis erre engednek következtetni az alábbi gondolatai:

"Nem nagyon biztató a kép. Bíró ezt nem képes végig csinálni, majd a szoftverek az alperesi pénzintézetnél, vagy az a szakértő, akit a felperes kirendelni indítványoz. Nem várható el, hogy egy bíró hosszú éjszakákat a kamatperiódusok számolgatásával töltsön."... "szépen elkezd az ügy egy masszává összeállni, ezt próbáljuk formálni, egyhamar nem biztos, hogy a végére fogunk járni az elszámolással kapcsolatos vitáknak"

Meg kívánom jegyezni, hogy a minap kezembe került Lengyel ítéletben a bíróság első fokú eljárása 1 éven belül lezajlott. Ez magában foglalja az elszámolás vitatását is. Nem ritka, hogy a bíró egyetlen tárgyalás után meghozza az ítéletet.

A tárgyalások jelenleg távmeghallgatással folynak a vírushelyzetre tekintettel Lengyelországban.

 

 

Fehér Nándor