Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egykori szlovén alkotmánybírók a devizahitelezésről

2019.10.05

szlo-01-kicsi.png

 

 

 

JOGI SZAKVÉLEMÉNY

A SVÁJCI FRANKBAN (CHF) NYILVÁNTARTOTT

JELZÁLOGKÖLCSÖNÖKET FELVETT SZLOVÉN

FOGYASZTÓK ALKOTMÁNYOS ÉS EMBERI JOGAINAK MEGSÉRTÉSÉRŐL

 

Boštjan M. Zupančič[1] - Ciril Ribičič[2]

 

 

Bevezető

Jelen jogi szakvéleményt abból a célból készítettük, hogy az a későbbiekben alapként szolgáljon a szlovén Alkotmánybíróságon az esetleges alkotmányos panaszok benyújtásához – a rendes hazai bíróságok által hozott döntéseket, határozatokat illetve ítéleteket követően – a svájci frankban nyilvántartott kölcsönöket felvett fogyasztók alkotmányos és az Emberi Jogok Európai Egyezményében rögzített jogainak megsértése címén és szorult helyzetük törvényes megoldása, jobbá tétele érdekében. Amennyiben a hazai jog alapján sikertelenek lennének, a szerzők, új mandátumuk alapján javaslatot fognak előkészíteni (angol nyelven) egy olyan, az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakra épített érveken alapuló keresetlevél összeállítása és benyújtása céljából, amely majd a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságánál indítandó per alapjául szolgál..

A szakvéleményben – vizsgálva az alkotmányjog-elméletet, valamint a rendes bíróságok, az Alkotmánybíróság, az Európai Unió Bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatát – választ adunk ügyfeleink azon kérdésére, hogy vajon a devizában nyilvántartott („deviza alapú”-nak mondott) kölcsönök valóban olyan fiktív aleatorikus hitelszerződések-e, amelyek pénzügyileg spekulatív (lényegileg külföldi valutában kötött határidős devizaügyleten alapuló, un. „ForEx”[3]) szerződéses viszonyt fedeznek, az adósok ellenőrzésén kívül estek, s aránytalan kockázatot generáltak a tájékozatlan és gyanútlan kölcsönfelvevők számára.[4]

Ilyen vonatkozásban  jogi szakvéleményünkben vizsgáljuk a problémás, devizában nyilvántartott („deviza alapú”-nak mondott) jelzálogkölcsönök, mint (pszeudo-aleatorikus[5], mérgező) pénzügyi termékek magánjogi jellegét is, mikor bemutatjuk, hogy a bankok miként vezették félre  a gyanútlan kölcsönfelvevőket, amikor szinte  rájuk kényszerítették ezeket a pénzügyi termékeket. Ebben az értelemben a kölcsönök valóban „mérgezőek” voltak.

 

A svájci frankban nyilvántartott ún. „euró hitelek”[6] (jelzálogkölcsönök) alapvető jellemzői

A svájci frankban (továbbiakban CHF) jegyzett jelzálogkölcsönök felvevői által tudtukon kívül vállalt aránytalan kockázatok különösen az olyan hosszú távra felvett kölcsönök esetében nyilvánvalóak, amelyeket a szerződés szerint un. annuitásos módon kellett törleszteni.[7] Ezek jellemzően lakáscélú jelzálogkölcsönök amelyeknél a törlesztési időszak elején elsősorban (ill. az un. „türelmi idős” kölcsönök esetében a törelmi idő lejártáig kizárólag csak) kamat- és kezelési költség-törlesztésre kerül sor, a valutaárfolyam változásait pedig záradékban rögzített átváltási rátával küszöbölik ki, s jellemzően (de nem mindig) a tőke törlesztése (pl. az un. „türelmi idős” ill. „megtakarítással kombinált[8] kölcsönök esetén) a jelzálogkölcsön kamatainak törlesztése után következik.

Ezen elemek ötvözése olyan robbanásveszélyes keveréket, pusztító hatású időzített bombát eredményezett, amelyet már a CHF és az euró egymáshoz viszonyított árfolyamának legkisebb változása működésbe hozhatott. Ez persze az egyszerű euro kölcsön esetében nem így van, az sikeresen kiállná az Alkotmányban, és az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezményében[9] (továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezményében) foglalt követelményeknek történő megfelelés vizsgálatát.

A kölcsönfelvevők számára a hatások azokhoz a kockázatokhoz hasonlóak, amelyek a projektált (előzetesen tervbe vett/tervezett) határidős pénzügyi spekulációkra jellemzőek, azzal a különbséggel, hogy a tőzsdei manipulációkban és spekulációkban a befektetők a legrosszabb esetben is csupán a befektetett pénzüket veszíthetik el.

A mi esetünkben viszont a hosszúlejáratú kölcsön – pl. lakáskölcsön – felvevője évtizedekre le lesz kötve a bankkölcsön törlesztésével, miközben a kamatok s a törlesztő részletek összegei exponenciálisan növekedhetnek. A tőketörlesztés úgy látszik, fel sem merül, vagy legalábbis nem olyan összegben, amely legalább megközelítőleg arányban lett volna a teljes visszafizetendő összeggel (sőt a bankok által nyilvántartott tőketartozás összege is emelkedik, a törlesztés ellenére)..

Ráadásul a bankok alacsony kamatokkal is csábították a kölcsönfelvevőket, valamint – a jegybank (Bank of Slovenia) egyébként mérsékelt figyelmeztetése ellenére – azzal, hogy szándékosan elhallgatták előlük a kockázatokat. A bankok, visszaélve helyzetükkel, a tájékozatlan és félrevezetett ügyfelekre hárították az összes kockázatot, amelyekre azok – a diktált „általános szerződési feltételek” standard szövege értelmében – semmilyen befolyást nem gyakorolhattak,mivel kezdettől fogva az „eszi, nem eszi, nem kap mást”-helyzetben voltak.

 

A Bank of Slovenia ezt megelőzően (már 2006-ban) belső utasításban figyelmeztette a kereskedelmi bankok vezetőségeit, hogy tanúsítsanak önmérsékletet olyan szerződések esetében, amelyeket külföldi devizákban vettek fel, illetve más referencia-devizaárfolyamokhoz kötöttek, avagy olyan pénzügyi termékekre vonatkoznak, amelyek az ügyfeleket piaci kockázatoknak tennék ki.1

Még korábban (2005 júniusában) fontos jelentés készült a Bank of Slovenia pénzügyi stabilitásáról. Akkor a kereskedelmi bankok irányában egyértelmű, explicit ajánlást fogalmaztak meg, kiemelve, hogy:

  • a bankok számára az említett valutakockázat nem okoz nagyobb kockázatot, s a „stressz-tesztek ... a bankok viszonylag kis érzékenységét jelzik az árfolyamokkal kapcsolatban”, ugyanakkor  
  • az ügyfelek (nem pedig a bankok!) vonatkozásában a CHF nagy (sic!) volatilitásának következtében jelentős kockázatok jelentkezhetnek, továbbá, „A bankok ügyfelei számára a külföldi valutaárfolyam-kockázatnak való kitettség nagyon magas lehet, főként ha figyelembe veszik, hogy a CHF jelenleg relatíve alacsony szinten mozog, a későbbiekben megkötött szerződéseknél az árfolyam felértékelése várható a jövőben” (A várható esemény konkrét előjelzése tehát megtörtént).

Ez azt bizonyítja, hogy a bankok még a jegybank (Bank of Slovenia) hivatalos irányelvei szerint is nemcsak

(1) tudatában voltak pénzügyi termékük mérgező voltának, de ráadásul

(2) szándékosan helyeztek ki ilyen kölcsönöket (többnyire lakáscélú jelzálogkölcsönöket).[10]

 

Ezzel szemben a kölcsönfelvevők a kritikus időszakban nem kaptak ilyen segítséget. Később ugyan a Szlovén Fogyasztóvédelem igyekezett segítséget nyújtani, de az nem bizonyult eléggé hatékonynak - legfőképpen pedig számos kölcsönfelvevőnek már túl későn érkezett. Ez Szlovéniára különösen érvényes, ahol - Ausztriával, vagy Franciaországgal ellentétben - a figyelmeztetés csak jelentős késéssel (ex post facto) jutott el az ügyfelekhez.[11]

A kölcsönfelvevők ezen, jelentős késéssel végrehajtott tájékoztatását ugyan követték a jelentések arról, mit történt az euró svájci frankhoz viszonyított leértékelése következtében[12] (s az  ügyfelek így figyelemmel kísérhették a valutaárfolyamok változásainak hatását svájci frankban denominált kölcsöneik tőkéjére és azok kamataira)  ám erre a Szlovén Fogyasztóvédelem jelentése szerint csak utólagosan, jelentős késéssel került sor.[13]

A hosszú lejáratú mérgező kölcsönök ilyen feltételekkel történő kihelyezése, valamint az ügyfelekre háruló kockázatok elhallgatása a felismerhetetlenségig eltorzította a kölcsönviszonyt bankok és a kölcsönfelvevők között.

Ez egyebek között a szerződő felek közötti kötelezettségek több magánjogi alapelvének súlyos megsértését jelenti, holott a magánjognak elvileg tisztességes kölcsönkapcsolatot kellene garantálnia egyrészről a kölcsönöket kínáló bankok, pénzintézetek, másrészről pedig a kölcsönöket felvevő fogyasztók (ügyfelek, adósok) között.

A bankok magatartása az efféle pszeudo-aleatorikus pénzügyi termékek létrehozása és értékesítése során (amikor is az egyik fél professzionális szinten tájékozott a/z esetleges/ kockázatokról ill. úgy intézi, hogy számára gyakorlatilag ne legyen kockázata az adott jogügyletnek , a másik szerződő fél pedig egyáltalán nem tájékozott a lehetséges súlyos kockázatokról, ráadásul az ügylet csak hasonlít egy átlagos kölcsönügyletre) nem tekinthető úgy, hogy a bank jóhiszeműen járt volna el.

 

A pszeudo-aleatorikus szerződések magánjogi jellemzői

Az ókori Görögországban (i.e. 4. sz.) az aleatorikus szerződés mindkét szerződő fél által bizonytalannak ítélt kimenetelű helyzetekkel összefüggő ezért a szerződő felek mindegyike által valamilyen mértékig viselt kölcsönös kockázatra (ἀργὐριον ναυτικός, nautica) vonatkozó megállapodás volt, pl. amikor egy harmadik fél biztosítást kötött egy hajótulajdonos távoli célállomásra indított szállítmányára. Ennek az egyik szerződő fél által sem előre biztosan ismert kimenetelű, esetleges kockázatokra is figyelemmel kialakított megállapodásnak a kamatai a biztosított számára magasabbak voltak (20% - 100%). Ez volt az első ismert aleatorikus szerződés, amely azután csak a XIV. században jelent meg újból, Franciaországban. Amint látni fogjuk, az ilyen szerződés akkor alkalmazható jogszerűen és etikusan, ha oka (causa) mindhárom fél (biztosított, biztosító, hajótulajdonos) kölcsönös (kiegyensúlyozott) tájékozatlansága. Ez az aleatorikus kölcsönügylet primitív változata.[14]

Napóleon Polgári Törvénykönyve (Code Civil, 1804) korlátozó rendelkezéseket tartalmazott az olyan szerződések teminusaira és korlátaira, amelyek – mint tipikus biztosítási szerződés, szerencsejátékok, fogadások, stb. esetén – valamilyen jövőbeni esemény bekövetkezésének bizonytalanságán alapultak.[15] Az 1964. cikk szövege akkoriban (1804) első látásra félrevezetőnek tűnhetett, mivel nem feltétlenül említette az összes szerződő fél tájékozatlanságát. Ám a Code Civil 1104. cikke már egyértelműen előírta - ahogyan Szlovéniában is a mi mai Kötelezettségvállalási Kódexünk is-, hogy a szerződést jóhiszeműen (bona fides, bonne foi) kell megkötni.

Amennyiben az adott szerződést nem jóhiszeműen kötik, akkor a másik fél kárára történő tisztességtelen vagyonosodás (enrichissement injustifié au détriment d’autrui, condictio) eredményeképpen az ilyen szerződés érvénytelen. A vagyonosodott fél köteles minden tisztességtelen úton szerzett javat visszaadni, azzal a kamattal együtt, amely az ítélet kihirdetéséig felhalmozódott.[16]

A svájci frankban denominált kölcsönszerződés, vagy a svájci frankban jegyzett eurókölcsönök tehát a pszeudo-aleatorikus biztosítási szerződés megtévesztő formái lehetnek. A bank fiktíven védi magát a svájci frankban történő denominációval az euró potenciális leértékelődésével szemben. Ez a szerződés (analogia inter legem[17]) tehát a szlovén Kötelezettségvállalási Kódex (biztosítási szerződésekre vonatkozó) rendelkezéseinek hatálya alá esik.

Ez elfogadható lett volna a horvát[18] és a magyar esetben is, de csak ameddig a kockázat felfogható mértékű maradt volna, azaz az adott állam valóban leértékelte volna a nemzeti valutát (horvát kunát, magyar forintot), vagy ha azt magas infláció sújtotta volna. Még így is, mivel a horvát kuna árfolyama az euróhoz volt rögzítve, ezeket a szerződéseket elfogadhatatlannak tekintették. A horvát Alkotmánybíróság későbbiekben idézett ítélete tehát meglehetősen logikus.[19] Semmiképpen sem beszélhetünk jóhiszeműségről, mivel a bankok nagyon jól tudták előre, hogy a CHF árfolyama az euróval szemben emelkedni fog a valutapiacon.

A szlovén Kötelezettségvállalási Kódex határozottan tiltja a követelések biztosítását, mivel az aleatorikus szerződéseket a biztosítótársaságokra korlátozza. A Kódex tiltása mögött az a törvényi szabályozás indoka és célja (ratio legis, a törvény értelme), hogy megakadályozza a derivatív tőzsdei spekulációkat (opciók, stb.) az általános kötelmekkel (nem pedig a tőzsdetörvénnyel) összefüggésben.

Amint látni fogjuk, a pszeudo-aleatorikus szerződéseka CHF/euró változó (nagy volatilitású) árfolyamának kontextusában rejtett, eltitkolt tőzsdei tranzakcióknak minősülnek.[20] A különbséget az jelentette[21], hogy a valódi tőzsdei tranzakciók  esetében a befektető csak azt veszítheti el, amit az üzleti tranzakcióba befektetett. Esetünkben azonban a kölcsönfelvevő olyan hosszútávú (akár több, mint két évtizedes) kapcsolatba került a bankkal, és úgy köteles fizetni az összegeket, hogy nem tud kiszállni, s mindenét elveszítheti, miután  a bankok a devizaárfolyamok változására hivatkozással egyoldalúan (és az eredetinek sokszor a többszörösére) emelik a kamatokat és a havi törlesztő részleteket aminek nyomán a banknak befizetett összeg végül a többszörösét teszi ki a banktól eredetileg kölcsönként felvett  tőkeösszegnek.

 

A francia büntetőper – a Helvet Immo

Az Helvet Immo néven elhíresült francia büntetőperben, az egyébként korábban köztiszteletben álló BNP Paribas Bank leányvállalatának volt vezérigazgatóját, Mme Nathalie Chévalier-t, hallgatták ki tanúként, aki lényegében leleplezte a bank jogellenes tevékenységét. Mme Chévalier pontos és tömör vallomást tett arra vonatkozólag, hogyan fedte el a BNP Paribas egy csomó irreleváns információval az ajánlott üzleti tranzakciók mérgező jellegét, szándékosan megtévesztetve először a bank középvezetőit, majd pedig a köcsönfelvevőket, és hogyan vált az egyetlen hiteles információvá ebben az esetben az úgynevezett „törésteszt” („crash-test”), amely szimuláció a kamat és a tőkeösszeg egyértelmű és aránytalan növekedését  mutattaa CHF/euró árfolyamának már a minimális emelkedése esetén is.[22]

Akkoriban ez még büntetőper volt, és megvolt a sértett magánszemélyek potenciális kárpótlásának lehetősége ismeretlen elkövetőkkel szemben. A hölgy vallomásából kiderült, hogy a banktisztviselők közép- és felsővezető rétege szándékosan tévesztette meg a bank alsóbb szintű, alapvetően jóhiszemű vezetését, majd rajtuk keresztül a tapasztalatlan ügyfeleket. A tanú elmondta továbbá, hogy az Helvet Immo tranzakciók matematikailag annyira bonyolultak/rejtettek voltak, hogy még Mme Chévalier-nek, a tapasztalt bankszakembernek is nagy nehézséget okozott azok megértése.[23]

Nehéz felmérni, hogyan tudta a francia jogrend már 2013-ban bűnügyként kezelni ezt a megtévesztést (pratique commerciale trompeuse) - miközben a Szlovén Köztársaságban ezek még mindig csak magánjogi ill. polgári peres ügyek, és még mindig nincs szó bűnügyi vizsgálatról ill. büntető eljárásról, jóllehet ez létfontosságú volna.[24]

A szlovén esetben is hasonlóan jártak el a bankok: a pénzintézetek és ügyfeleik kapcsolatát itt is fölösleges és megtévesztő devizazáradékba rejtették. Sem hivatalosan, sem jogilag nem tilos a bank jogosultságát akár külön záradékkal biztosítani közvetlenül a kölcsönfelvevővel szemben – amennyiben a jogügylet legális - azonban ebben az esetben, mint az a francia jogrendet sértő jogesetből is kiderült, ezúttal a tranzakció valódi természete egyfajta tőzsdespekuláció (pratique commerciale trompeuse) volt, nem pedig törvényes bankkölcsön.

Az inter legem analógia helytálló, mert a mérgező banki pénzügyi termékre vonatkozóan hamis pszeudo-aleatorikus szerződést írattak alá az ügyfelekkel a bankok, ami azt a látszatot kelti a gyanútlan külső szemlélőben, mintha mindkét fél egyformán tájékozatlan lett volna a CHF értékének későbbi esetleges változásával kapcsolatban. Csakhogy ez az inter legem analógiának megfelelően a követelés biztosításának spekulatív formája volt, mert az adott helyzetben nem állt fenn az az alaphelyzet, hogy mindkét szerződő fél egyformán bizonytalan egy adott kockázati tényező lehetséges jövőbeni bekövetkezése (s az ahhoz rendelt „biztosítási ügy”) lehetséges keletkezése kapcsán. [25]

Ebben az értelemben az a magánjogi kérdés, hogy a jövőbeni esemény (a CHF értékének növekedése) mindkét szerződő fél számára hasonló módon „bizonytalan”, előre nem látható ill. kalkulálható volt-e?

A „bizonytalanság” definíciója azt jelenti, hogy mindkét fél gyakorlatilag közel hasonló mértékig bizonytalan, tájékozatlan, egy adott esetleges jövőbeni, a szerződő felek akaratától független esemény lehetséges bekövetkezése kapcsán - míg esetünkben csupán a pénzügyileg képzetlen fél (az ügyfél) volt valóban a tájékozatlan a CHF értékének későbbi változásával kapcsolatban.

A „bizonytalanság” ebben az esetben nem lehet a „bizonyosság” egyszerű ellentéte, mivel itt a bankok által jóelőre ismert folyamatról: a CHF várhatóan nagy valószínűséggel várhatóan bekövetkező felértékeléséről van szó. Mindnyájan tudjuk, hogy ma a bankok, külföldi valutaspekulációik esetében, bonyolult matematikai algoritmusokat használnak. A BNP Paribas esetében pl. még a magasabb beosztású bankszakemberek is képtelenek voltak ezeket megérteni és leleplezni, mivel ezeket a tényeket szándékosan bonyolult matematikai számítások mögé rejtették. Ami pedig az ügyfeleket illeti, ők nem is álmodhattak arról, hogy alaposan megismerhessék, megérthessék és ellenőrizhessék ezeket az algoritmusokat (ill. a bevitt adatokat, alkalmazott számítási módszereket és kapott eredmények értelmezését). [26]

 

A stabil és az instabil deviza közötti különbség

Az talán bizonyos mértékig logikus, hogy egyes országokban, amelyeknek a nemzeti valutája instabil (Horvátország, Magyarország, vagy Szlovénia az euró bevezetése előtt /ha a tolár, nem lett volna az euróhoz rögzítve/) volt példa ilyen „külföldi valuta”- ill. „deviza-záradék” alkalmazására, ám ez egyáltalán nem tolerálható az eurózóna országaiban, mivel az euró stabil és megbízható valuta.

Ennek az indoknak a hiánya kétségtelen bizonyítékként szolgál arra, hogy a kereskedelmi bankoknak nem volt más okuk a mérgező pénzügyi termékük piacra dobására, mint a CHF árfolyamának emelkedésére történő spekuláció, és a megtévesztett ügyfelek kárára történő spekulatív profitszerzés.

A törvényes „deviza-záradék” eredetileg azt a célt szolgálja, hogy a kölcsönfelvevő a felvett pénzt annak valódi értékében fizesse vissza abban az esetben, hogy a kölcsönt nyújtó bank ne veszítse el a pénzét az infláció, vagy devalválódás miatt.

Azonban a jelen esetben vizsgált, külföldi CHF-devizanemre vonatkozó, un. „ForEx”-záradék elfogadhatatlan az euró-övezethez tartozó országokban.

Nem csoda tehát, hogy az euróövezet nyugat-európai országainak bíróságai gyorsan és határozottan reagáltak a megtévesztő és spekulatív banki gyakorlatra. Ezzel szemben viszont Szlovéniában a jelentős késésben levő rendes bíróságok reakciója még az euróövezeten kívüli országok bíróságaihoz viszonyítva is komoly késlekedést mutat.

Horvátország olyan törvényt fogadott el, amely garantálja, hogy a bankok segítsék és támogassák az ügyfeleiket. A törvény átment az alkotmányossági felülvizsgálaton is.[27]

Franciaországban, amint már rámutattunk, bűnvádi eljárást indítottak azokkal szemben, akik ezeket a mérgező banki termékeket létrehozták és értékesítették. Megállapítást nyert, hogy szándékosan terhelték az ügyfelekre azt a kockázatot, amely abból fakadt, hogy a CHF árfolyama a bankok által előre kalkulálható módon az euró rovására változott..

A bankok valódi devizakölcsönöket nyilvánvalóan nem folyósítottak, mert ez azon kölcsön felvevőknek állt volna érdekében, akiknek a kölcsönre CHF-ban lett volna szüksége.[28]

A CHF-ben nyilvántartott  kölcsönöknek a bankok CHF-ban végrehajtott műveleteihez sincs semmi köze. Azon banki kommunikációs tevékenység, amely azt sugallta, hogy ezek a kölcsönök az ügyfelek legjobb érdekét szolgálják, mert  a kölcsön kockázatmentesen visszafizethető, hiszen az egyik legmegbízhatóbb, legstabilabb devizához, a CHF-hez kapcsolt (sőt CHF-en alapul és ahhoz kapcsolt) - teljes mértékben megtévesztő volt.

Büntetőjogi kontextusban ez csalásnak minősül, ennél fogva nemcsak a bankok, mint jogi személyek tehetők felelőssé ezért, hanem azok a természetes személyek is a bankok vezető állományában, akik szándékosan meghonosították ezeket a gyakorlatokat (dolus), lehetővé tették és fenntartották, azaz szemet hunytak felettük (dolus eventualis).

A Szlovén Fogyasztóvédelmi Szövetségnek a CHF-ban nyilvántartott egyes bankkölcsönökre tett ajánlatairól szóló jelentéseihez csatolt függelékek[29] is bizonyítják ezen pénzügyi termékek szándékosan hamis reklámját (pl.: „az, hogy az ön kölcsönét a CHF-hoz rögzítjük, garancia arra, hogy a havi törlesztőrészlet nem fog jelentősen növekedni”).

Nem fedte a valóságot ezen kölcsönök reklámozása azzal az állítással, hogy biztonságot nyújtanak az ügyfélnek. A bankok jelszavai (pl.: „Bízzon a stabil valutában!”) hamisak  és megtévesztőek voltak.[30]

Az ügyfél számára mérgező szerződéses viszony akkor jött létre, amikor a CHF-ban történő nyilvántartás tovább bonyolódott a kölcsön visszafizetésének számítási módszereivel és azok speciális követelményeivel. A bank így az ügyfél rovására már akkor is haszonra tett szert, amennyiben a CHF-euró árfolyamban csak minimális változás következett be.

A CHF tehát ezeknek a káros termékeknek a kontextusában „mérgező termékként” funkcionált, amelyet a bankok úgy ajánlottak ügyfeleiknek, mintha átadnák a banki profitképzés egyik eszközét - nem pedig a kölcsön valós értékének megőrzését szolgáló konstrukcióként, amely a deviza-záradék egyetlen ésszerű funkciója.[31]

A szlovén Fogyasztóvédelmi Szövetség fent említett jelentése például megjegyzi, hogy a bankok által kínált „pénzügyi termékek” esetében a devizazáradék nem a kölcsön valós értékének megőrzését szolgálta, hanem „új ügyfelek szerzésének eszköze volt fiktíven előnyösebb kölcsönök és plusz profit ajánlatával.”[32] Ezek a banki gyakorlatok profitot termeltek.[33]

Ez tehát a mérgező pénzügyi termék esete, amely kihasználja a kölcsön valódi értékének helyzetét a bankok bármi áron történő spekulatív profitszerzésének érdekében, még annak ellenére is, hogy ezzel jóelőre tudhatóan a társadalmi biztonságot és a kölcsönfelvevők egzisztenciális jólétét és biztonságát sodorják veszélybe. [34] Az utóbbi, mint majd látni fogjuk, alkotmányos jelentőséggel bír Horvátországban és a Szlovén Köztársaságban.

Eközben újra hangsúlyozni kell, hogy a kereskedelmi bankok természetesen nem kötöttek valódi üzleteket CHF-ban. Ennek megfelelően a kölcsönök visszafizetése CHF-ban a legtöbb esetben szóba sem jöhetett, a „külföldi valuta”- ill. „deviza-záradék” pedig a kockázatelkerülés virtuális eszközeként működött.

 

Az Európai Unió Bírósága

Az Európai Unió Bírósága részben releváns állásfoglalást tett az EU-tagállamokban külföldi devizákban jegyzett kölcsönök ügyében. A luxemburgi székhelyű EU Bíróságnak több olyan döntése volt, amely megkövetelte az unió területén működő bankoktól, hogy a hivatalosan biztosított formális, technikai információkon túlmenően is tájékoztassák ügyfeleiket.

A Bíróság felszólítása értelmében az ügyfelek számára konkrét tájékoztatást kell nyújtani a megszabott kölcsönfeltételekből fakadó összes jövőbeni gazdasági következményről, a hosszúlejáratú kölcsönök visszafizetésének módjáról, valamint a „deviza-záradék” valódi jelentőségéről,.

A Bíróság hivatalosan rámutatott[35], hogy az uniós jog alkalmazása esetén mérlegelni kell a nemzeti törvény tartalmát és azt minél inkább az EU direktívák kontextusában és céljával összefüggésben kell értelmezni.[36]

A svájci frankban nyilvántartott kölcsönt kínáló bankok nemcsak azért jelentettek problémát, mert kimondottan félretájékoztatták, vagy alulinformálták ügyfeleiket.

Az ügyfeleknek jogában állt a közbizalmat élvező bankintézetektől elvárni, hogy azok ne kínáljanak olyan termékeket, amelyek a valutaárfolyamok változása esetén a kölcsönfelvevőket csődbe juttatnák, miközben a bankok aránytalanul gazdagodnának.[37]

Az EU szemszögéből megkérdőjelezhető, hogy elfogadja az efféle „banki termékek” értékesítését, mivel ezek az euro, mint stabil, mindenki által kölcsönösen elfogadott valuta megbízhatóságába vetett bizalom hiányát tükrözik.

Az euró, egyes nemzeti valutáktól (horvát kuna, magyar forint, lengyel zloty, stb.) eltérően teljesen stabil valuta, legalább annyira, ha nem jobban, mint a CHF, mivel az EU 28 tagállamából 19-ben közös fizetőeszköz. Ezért tehát semmi szükség nem volt az euróban felvett kölcsön svájci frankban történő „rögzítésére”.

 

Áttérés a hazai jogról az európai jogra: következmények az ország számára

Azzal, hogy  a Szlovén Köztársaság Legfelső Bírósága elutasította a rendkívüli felülvizsgálatot[38] az ún. „deviza alapú” kölcsönök egyértelmű jogellenességének nyilvánvalóvá válását követően, a jogvita olyan ponthoz közeledik, ahonnan a kérdés már kikerül a bankok hatásköréből.

Az EU-tag Szlovén Köztársaság felelőssége lesz, amennyiben ezek a gyakorlatok hatályban maradnak -  az Alkotmányban, az EU irányelveiben[39] és jogszabályaiban az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteiben foglaltak, valamint  a Szlovéniára kötelező nemzetközi szerződések szelleme és előírásai ellenére.[40]

Szlovéniában az Alkotmánybíróság az igazságszolgáltatás végső és legfelső szintje, amely után a „CHF-alapú”-nak mondott kölcsönökről szóló szerződések, mint a bank és az ügyfél között létrejött magán üzleti kötelezettségek kapcsán kialakuló jogvitákban problémakörének a nemzetközi és hazai joggal harmonizáló, jogszerű rendezése az állam felelősségévé válik.

Amennyiben netán az Alkotmánybíróság jogszerűnek találja és jóváhagyja a jelzálogkölcsönök megtévesztését, a velük szemben gyakorolt egyenlőtlen bánásmódot, és a spekulatív és mérgező tranzakciók összes kockázatának kizárólag a fogyasztóra történő áthárítását, akkor az Emberi Jogok Európai Bíróságán a sor, hogy szükség esetén elítélje az államot.[41]

Más szóval, a kölcsönfelvevők alkotmányos panaszainak pozitív kezelése az állam végső lehetősége a kölcsönfelvevők jogai ellen elkövetett hazai tömeges magánjogsértések szankcionálására.

Azt követően az adott államnak működésének a jogszerűségét, valamint  az emberi és állampolgári, alkotmányos, és az EU-tagállami mivoltból fakadó (egyebek között az Emberi Jogok Európai Egyezményében is rögzített) közös, konvenciós jogok megsértését az európai bíróságok fogják vizsgálni, különösen az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB).[42]

 

 

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) már nem a bankok felelősségére koncentrál majd, hanem meghatározza magának az adott  államnak (jelen esetben a Szlovén Köztársaságnak) a felelősségét, mivel az állam inkompetenciája miatt (?) képtelen volt (nem tudta) - avagy éppen hogy szándékosan nem akarta (?) szankcionálni a konvenciós jogok állampolgáraival szembeni megsértését a hazai jogrenden belül.

A magánjogi szabályok formalisztikus végrehajtására korlátozódó gyakorlat megszorítóan értelmezhető egyéb területeken is, amelyekre az Európai Emberi Jogi Bíróság Strasbourgban eddig nem fektetett kiemelt hangsúlyt. Következésképpen az ilyen gyakorlatok nem fogják tudni kiállni az EJEB jogi felülvizsgálatát[43] ha ez az emberi jogok védelme minimumkövetelményeinek megsértéséhez vezet.[44]

Amennyiben az Alkotmánybíróság a nyilvánvaló bizonyítékok és tények ellenére az ilyen kiszámíthatatlan kölcsönviszonyokat nem helyezné hatályon kívül ex tunc (visszamenőlegesen), és nem állapítaná meg az érintett állampolgárok alkotmányos jogainak sérelmét ill. a bankok és az állam felelősségét a nyilvánvalóan súlyos jogellenes helyzetek, kockázatok kialakulásában, úgy az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt a felelősség már az államé lesz, nem pedig a bankoké.

Az EJEB az ilyen vitákat főként az arányosság szempontjából vizsgálja, olyan módon, amely megállapítja ill. meghatározza az állam felelősségét az emberi jogok, valamint az alapvető szabadságjogok megsértésében - s mind erkölcsileg, mind pedig  anyagilag szankcionálja az állam részéről megállapított jogsértéseket,  amikor megállapítást nyer az emberi és állampolgári jogok minimális védelme normáinak a megsértése.

Mivel az érintett kölcsönfelvevők száma Szlovéniában magas (16 000), ennek következménye az EJEB próbaítélete lesz.

Az EJEB várhatóan először néhány egyedi kérelmező esete alapján meghatározza majd a megállapítható állami felelősség kritériumait (az adott esetekben bizonyíthatóan elkövetett banki csalás kárértékének megtérítése céljából), majd pedig meg fogja követelni a szlovén államtól, hogy rendszerszinten orvosolja az összes többi sértett kölcsönfelvevő helyzetét. Az összes többi ügyet ugyanezen EJEB precedens szerint kell majd megvizsgálni, tehát - mint annak idején Ališić esetében - a Szlovén Köztársaság határozott felkérést ill. hivatalos felszólítást kap, hogy fogadja el az adott jogalkotási aktust, és rendszer szinten szabályozza az addig állami szinten nem ill nem megfelelően kezelt kérdést.[45]

Ez az EJEB-gyakorlat más országok számára is különösen az úgynevezett próbaítéletek esetében lehet fájdalmas, amelyek alapvetően hasonló, többszáz, vagy többezer, állampolgárok alapvető emberi és állampolgári jogai ellen elkövetett jogsértésekre vonatkoznak.

Szlovénia ezen a téren erkölcsi és pénzügyi szempontból már nagyon rossz tapasztalatokat szerzett, például az Ališić és társai kontra Szlovénia perben a Ljubljanska Banka deviza-takarékbetéteseire vonatkozóan született kísérleti EJEB-ítélet kapcsán, nem beszélve a más országokat elmarasztaló ítéletekről (sokkal nagyobb összegek miatt), amelyeket szintén azért hozott az EJEB, mert az adott állam(ok) nem tettek meg mindent azért, hogy megvédjék állampolgáraik alapvető emberi és állampolgári jogainak sérelmét (ide értve az állampolgárok tömegeinek vagyoni helyzetére jogellenesen hátrányosan ill. katasztrofálisan ható tényezők állami elhárításának felelősségének bizonyíthatóan szándékos elmulasztását).[46]

Ezért a magánjogi ügyeknek a leszűkített és túlzottan formális kezelése a nemzeti bíróságok által visszaüthet, ha az ország, és belföldi bírái úgy tesznek, mint akik nincsenek tisztában azzal, hogy az EU-tagországokban a viták rendezése során az Európai Unió jogát és az EJEB szokásjogát is illik (ill. szükséges) figyelembe venni.

A hazai bíráknak tehát szigorúan figyelembe kell venniük az EU vonatkozó irányelveit és joganyagát is (ilyen értelemben is „európai” bíróknak kell lenniük), ha nem kívánják a Szlovén Köztársaság elítélését a Szlovénia számára önként vállalt, s ezért kötelező nemzetközi egyezmények betartásának az elmulasztása miatt.

A Szlovén Köztársaság számára felmerült károk nemcsak a háztartásokat ért károkhoz képest nagyobbak.

Maga az állam viseli a bankok mala fide (elítélendő, rosszhiszemű) magatartásáért a százszázalékos felelősséget.

Itt a törvénynek meg kell védenie a gyengébb felet, a kölcsönfelvevőt, különösen abban az esetben, ha ez utóbbi rosszul tájékozott és nem ért a devizaárfolyamok jövőbeni alakulására vonatkozó professzionális előkalkulációkhoz, jósláshoz.

A másik fél, a bank, tudatosan felkészült erre: a bankoknak számos hazai és nemzetközi szakember és tanácsadók szaktudása állt a rendelkezésére.

 

A Központi Bank felelőssége

A fent említetteken túl felmerül Szlovénia Központi Bankjának, a Bank of Sloveniának az elsődleges felelőssége is, mivel csak túlzottan enyhe javaslatokat bocsátott ki arra vonatkozólag, hogy a potenciális kölcsönfelvevők megfelelő tájékoztatásban részesüljenek a külföldi valutában jegyzett jelzálogkölcsönök kockázatairól.

De az Osztrák Központi Bank és a Bank of Slovenia viselkedésének az összehasonlítása azt mutatja, hogy a Szlovén Központi Banknak is lehetősége lett volna már az eljárás kezdő szakaszában korlátozni ill. megtiltani a a mérgező jelzálogkölcsönök eladásának a reklámozását a gyanútlan kölcsönfelvevők számára.

A két ország jegybankjai és bankjai közötti különbség nettó eredménye és bizonyítéka az, hogy az osztrák bankok egyértelműen elfogadhatatlanul viselkedtek: miközben otthon, Ausztriában az osztrák jegybank hathatós közbelépése miatt kifejezetten  tartózkodtak attól, hogy az ilyen kölcsönöket Ausztria területén terjesszék – aközben másutt, egyebek között a Szlovén Köztársaság területén ezt gátlástalanul megtették.

Alkotmányjogi értelemben a Bank of Slovenija (mint központi, nemzeti, jegybank) egyértelműen állami intézmény. Az Alkotmánybíróságnak szankcionálnia kellene a Központi Banknak a kereskedelmi bankok manipulációiban való bűnrészességét. A nemzeti bank  könnyen meg tudta volna akadályozni a kereskedelmi bankok manipulációit, amennyiben időben, a szükséges szigorral lépett volna fel. Mivel a nemzeti bank, mint kiemelt jelentőségű állami intézmény, ezt elmulasztotta megtenni, , az állam felelőssége az EJEB előtt még nyilvánvalóbb lesz.

 

Az alkotmányos és az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt jogok megsértése

A CHF árfolyamának megváltozása[47] az euróval szemben a CHF javára[48] a kölcsönfelvevők számára azzal a következménnyel járt a kölcsönfelvevők számára, hogy hosszú lejáratú, CHF-ben jelzálogkölcsöneik a kölcsönfelvevőknek társadalmi (anyagi-egzisztenciális) biztonságát veszélybe sodorták, az emberi méltóságukat pedig súlyosan csorbították. Megsértették a kölcsönfelvevőknek számos olyan alapvető emberi és állampolgári jogait is, amelyekről az Alkotmány és az Emberi Jogok Európai Bírósága egyaránt rendelkezik.

 

A tulajdonhoz való alkotmányos jog megsértése

Legelőször is, a Szlovén Köztársaság Alkotmányának 33. cikkében hivatkozott tulajdonhoz való jog valamint a tulajdon társadalmi funkciójának megsértésével van dolgunk, amelyekre pedig az Alkotmány 67. cikke utal. Felmerül továbbá annak gyanúja, hogy sérült a személyes tulajdon tiszteletben tartásának joga, amelyről az Emberi Jogok Európai Bírósága 1. Jegyzőkönyvének 1. cikke rendelkezik. Kimutatható továbbá  a túlzott és aránytalan, ennél fogva alkotmányellenes beavatkozás a jogbiztonságba (a jogbiztonság követelményének megsértése /is/) - holott a jogbiztonság követelménye a jogállamiság egyik alappillére, amint arra az Alkotmány 2. cikke is utal.

Mivel a kölcsönfelvevőket a bankokkal szemben igazságtalanul és egyoldalúan terhelik az euró és a svájci frank közötti devizaárfolyamváltozással kapcsolatos (a bankok félrevezető kommunikációjában félrevezetően) alábecsült kockázatok - ezért sérült az Alkotmány 14. cikk (2) bekezdésében említett törvény előtti egyenlőséghez való alkotmányos jog, valamint az Alkotmány 22. cikkében említett, egyenlő jogvédelemhez való jog a bíróságok és más állami hatóságok előtti eljárásokban.

A fent említettek alapján tehát a svájci frankban denominált kölcsönök jogellenes üzleti tranzakciókon alapuló mérgező pénzügyi termékek voltak. A bankok az általuk jóelőre ismert és kalkulált  kockázatokat titokban, az ügyfelek tudta nélkül, teljes mértékig ráterhelték a gyanútlan, félrevezetett kölcsönfelvevőkre.. Eközben azonban maguk a bankok gondosan bebiztosították a jogalap nélküli gazdagodáshoz való jogukat (condictio) az egyoldalúan megállapított kölcsönfeltételekkel is.

A mérgező kölcsönszerződésekben részt vevő felek közötti ilyen kapcsolatok a római jog societas leonina-ra emlékeztetnek, amely semmis volt, mivel a kizárólagos előnyök csak az egyik oldalon (a banknál) jelentkezte - ezért ennek kapcsán a szerződések semmisségét ill. megsemmisítését a bíróságoknak kell kimondania.

Az Alkotmány emberi jogokról és az alapvető szabadságjogokról szóló fejezetének 33. cikkében a magántulajdonhoz való korlátozás nélküli jogról rendelkezik, hangsúlyozva, hogy Szlovéniában a magántulajdonhoz való jog garantált.

 

A szlovén Alkotmánybíróság 1998. július 16-án hozott U-I-60/98 számú határozatában amellett foglalt állást, hogy a tulajdon alkotmányos garanciájának célja az egyén szabadságának megvalósítása.

A szlovén Alkotmánybíróság 1992 november 26-án hozott U-I-19/92 számú döntésében ennek az elvnek konkrétabb kifejezést is adott, amikor felhívta a figyelmet arra, hogy ha valakit megfosztanak az egyetlen tulajdonát képező lakóingatlanától (lakásától/házától), akkor azzal közvetve (de akár közvetlenül is) az adott egyén (valamint vele együtt élő hozzátartozói, családja) anyagi-egzisztenciális megélhetésének ill. túlélésének alapjait tehetik kockára: „Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tulajdon egy személy megélhetésének ill. túlélésének anyagi-egzisztenciális alapját képezheti”.  szlovén Alkotmánybíróság a fent említett  1996 április 11.-én hozott Up-154/95 számú döntésében arra is felhívja a figyelmet, hogy a magántulajdonhoz való alkotmányos jog egyrészt „védelmet jelent más létező jogi helyzetekben a jogellenes beavatkozások ellen”, másrészt egyfajta cselekvési szabadságot biztosít a a polgári jog az egyén számára  a saját tulajdonát képező ingatlan vonatkozásában”.

További rendelkezéseiben a szlovén Alkotmány, valamint az Alkotmánybírság a külföldiek ingatlantulajdonlása vonatkozásában korlátozásokat határoz meg  a tulajdonjog érvényesíthetőségére vonatkozólag – figyelemmel a köz érdekére, a termőföld védelmére, a környezet védelmére, valamint a természeti és kulturális örökség védelmére.

Dr Igor Kaučič koncentrált formában foglalja össze a tulajdon alkotmányos szabályozását: „Az Alkotmány tehát hangsúlyozza, hogy a magántulajdonhoz való jog nem csupán gazdasági jog, hanem alapvető emberi jog is, klasszikus liberális jog, amelyet gazdasági, társadalmi, és környezetvédelmi célból korlátoznak.”[49]

A gazdasági és társadalmi viszonyokról szóló fejezetében az Alkotmány több rendelkezést is tartalmaz, amelyek főként társadalmi-gazdasági jogokra vonatkoznak, illetve egy olyan rendelkezést, amely elsődlegesen úgy értelmezhető, mint a magántulajdonhoz való általánosan garantált jog konkretizálása, és bizonyos fokig mint ugyanennek a jognak a korlátozása.

A szlovén Alkotmány 67. cikke hangsúlyozza, hogy a jog megteremti annak módját, ill. törvényes kereteit, ahogyan a tulajdon megszerezhető és élvezhető annak érdekében, hogy biztosítsa gazdasági, társadalmi, és környezetvédelmi funkcióját. Ez azt jelenti, hogy az Alkotmány 67. cikke alapján hozott törvény csak az ebben a cikkben felsorolt esetekben korlátozhatja a tulajdonosi jogokat.

A tulajdon társadalmi szerepéről kijelenthető, hogy az Alkotmány 2. cikkében hivatkozott „társadalmi státusz” elvének konkretizálását [50]  szolgálja.[51]

A kisajátítás szabályozására vonatkozólag az Alkotmány 69. cikke kimondja, hogy az ingatlanra vonatkozó tulajdonjogot csak közérdekből lehet visszavonni, vagy korlátozni, és cserében természetbeni, vagy pénzbeli kárpótlás nyújtandó a törvény által megállapított feltételek mellett. Az Alkotmányhoz fűzött Magyarázat[52] értelmében ez nem csak természetes személyekre, hanem az önkormányzatokra is vonatkozik. [53]

 

 

Az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Unió Bíróságának esetjoga

Az Emberi Jogok Európai Bírósága, amely az EU- és Európa Tanács-tag Szlovénia számára kötelező minimum szabályokat szab meg az emberi jogok és szabadságjogok védelme terén, az Emberi Jogok Európai Egyezménye 1. sz. Jegyzőkönyvének 1. cikkében szabályozza a tulajdon védelmét.[54]

Ez a rendelkezés garantálja egyebek között minden természetes és jogi személy számára tulajdonuk tiszteletben tartását. Korlátozás csak abban az esetben lehetséges, ha az adózásra vonatkozó törvények úgy rendelkeznek, vagy ha az adott  tulajdont nem a jogszabályokban foglaltaknak ill. a közérdeknek megfelelően használják.

A fent említett rendelkezés szellemében került sor arra is, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága az Európa Tanács több tagállamát is elítélte a tulajdon jogának védelmébe történt aránytalan beavatkozásuk miatt (többek között olyan esetekben is, amikor nem az eredeti értelemben vett tulajdonról volt szó). A Hutten Chapska kontra Lengyelország ügyben az ingatlanokból származó egyéni tulajdonjogokba (bérleti díj megállapítása) történt állami beavatkozás, amely a lakóházak tulajdonosainak a bérleti díjak arányos megállapítához való jogosultságát érintette. Mivel a bérlők túl alacsony bérleti díjat fizettek (bérleti díj megállapítása), a privatizált ingatlanok tulajdonosai számára gyakorlatilag lehetetlenné vált az épületek fenntartása. Az ügy lényege tehát a két változó közötti aránytalanság volt.

Az arányosság általános elvének védelmét, mint a jogállamiság alapján igazgatott állam felépítésének, ill. működésének egyik alapelvét, az Alkotmány is garantálja.[55] Miként azt a szlovén Alkotmánybíróság 2012. szeptember 13-i UI-74/12. sz. döntése kimondta: "Ebben az összefüggésben az Alkotmánybíróság először a jogosultság kritériumainak történő megfelelést értékeli. Megvizsgálja, hogy a beavatkozás alkalmas-e a kitűzött cél elérésére, vagyis azt, hogy a cél elérhető-e másként is, mint a személy jogaiba történő beavatkozással. [...] Az arányosság általános elvébe való beavatkozásnak való megfelelés értékelésénél az Alkotmánybíróság azt is értékeli, hogy a beavatkozás egyáltalán szükséges volt-e (kényszerítő állami érdek) a kitűzött cél elérése érdekében, azt nem lehetett volna-e elérni enyhébb fokú beavatkozással vagy akár beavatkozás nélkül is, valamint hogy az érintett személy jogába történt felülvizsgált beavatkozás következményeinek súlya arányos-e a kitűzött cél vagy az ilyen beavatkozásból fakadó előnyök értékével."

Az EJEB-hez történő lehetséges fellebbezés összeállítása vonatkozásában fontos tanulságokkal szolgál a Vaskrsič kontra Szlovénia üggyel kapcsolatos kérdésfeltevés és ítélet. A szóban forgó eset kapcsán vizsgálták a tulajdonba történt beavatkozás aránytalanságának kérdését. Ebben az ügyben a Szlovén Köztársaságot végül 85 000 euró megfizetésére ítélték, mivel egy jelentéktelen önkormányzati adósság magánjogi végrehajtása miatt az állam beavatkozása a tulajdonjogba – a mintegy 500 euró névértékű adóssághoz képest – aránytalan volt. Ez tehát a mennyiségi különbség esete volt panaszos vonatkozásában megállapított és végrehajtott adósság és a helyi hatóságok kisebb követelése között. A tényleges tartozás összegével  arányos lefoglalási, ill. behajtási összeg helyett az elsőfokú bíróság – és végül még az Alkotmánybíróság is! – jóváhagyta (a határozat indokolása nélkül), hogy a végrehajtást kezdeményező által követelt aránytalanul magas összeget hajtsák be az adóson. Végül a Szlovén Köztársaságot erkölcsileg elítélték és 85 000 euró megfizetésére ítélték.

 

 

A szlovén „deviza alapú”nak mondott (ForEx) jelzálogkölcsönöket illetően az EJEB előtti ügy egyik súlyponti kérdése a nyilvánvaló és jogszerűtlen pénzügyi aránytalanság ténye lehet, amely a bankok gyakorlatilag nem létező kockázata és a jelzálogkölcsönök felvevőinek gyakorlatilag korlátlan felelőssége miatt alakul ki[56], ami – miként az Vaskrsić esetében is történt – katasztrofális pénzügyi és egyéb anyagi-egzisztenciális következményekkel jár az adósra nézve.

Ezt, az immáron az állammal (nem pedig a bankokkal) szemben az EJEB-hez benyújtandó keresetet nagy valószínűséggel megalapozottnak találja majd a nemzetközi bíróság, mert számos ténnyel, dokumentumokkal bizonyítható, hogy a bankok csalárd módon jártak el, s így jutottak óriási extraprofithoz (jogalap nélküli gazdagodás).

Az államnak a költségvetéséből kell majd pervesztesége esetén megfizetnie a kárvallott ügyfeleknek a bankok jogellenes viselkedése, jogszerűtlenül szerzett extraprofitja és jogalap nélküli gazdagodása miatt kirovásra kerülő kárpótlás összegét.

Ebben az esetben az állam a jogviszonyok belső mechanikájának köszönhetően nem jogosult a belföldi keresetekre („regressum” a római és a hazai jogban). Röviden: az adófizető állampolgárok közössége, mint korábban is oly sokszor, lesz kénytelen fedezni a bankok jogalap nélküli gazdagodását.

 

REKLÁM KÖVETKEZIK !

 

szlo-05.png

 

 

 

 

 

 

 

Az Európai Unió jogrendje

Az Európai Unió Alapjogi Chartája (EU Charter of Fundamental Rights) is hangsúlyozza, hogy uniós jog garantálja a tulajdon és az eszközök védelmét. Ebben a vonatkozásban az EU joga különös hangsúlyt fektet arra, hogy kiküszöbölje azon tényezőket, amelyek bármilyen módon gátolhatnák a személyi tulajdon jogának érvényesülését, ill. akadályt jelenthetnének  a szolgáltatások és személyek szabad mozgására az EU belső piacán.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája 17. cikkében kimondja, hogy „mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen, és azt örökül hagyja.Senki nem fosztható meg tulajdonától (esetünkben: nem fosztható meg aránytalan mértékben) - kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel (valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett) történik. A törvény szabályozhatja a tulajdon használatát, amíg az a közérdek miatt szükséges.

Az Európai Unió átveszi az Emberi Jogok Európai Bírósága esetjogát (precedenseket) mint az EU jog alapelveit, Az EU ezen kívül vállalta, hogy  a Lisszaboni Szerződést  csatolja az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez (Konvenciójához).

Jelen esetben megsértették a kölcsönfelvevők tulajdonhoz való jogát, mivel az adósoknak mind nominálisan, mind reálértékben lényegesen magasabb összegeket kellett visszafizetniük a banknak ahhoz az összeghez képest, mint amit eredetileg kölcsön jogcímén ténylegesen megkaptak.

A bankok folyamatosan, drasztikusan megemelték a havonta befizetendő törlesztőrészletek összegét a svájci frank és az euró közötti devizaárfolyamok változására, valamint a kölcsönszerződések un. „deviza-záradékában” foglaltakra hivatkozással.

 

A bankok álláspontja szerint ezekben a tipikusan hosszú lejáratra kötött kölcsönszerződésekben az un. „deviza-záradék” azt rögzíti, hogy a kölcsön (ténylegesen a helyi fizetőeszközben folyósított) összegét svájci frankban vették fel és abban is kell, hogy visszafizessék), a CHF-nek a helyi fizetőeszközhöz (jelen esetben: euróhoz) viszonyított árfolyama változásának figyelembe vételével. Szlovéniában a folyósított kölcsön összegét a helyi fizetőeszközben (az ország EU-csatlakozását követően: euróban) állapították meg (így az euró a kölcsön folyósításának pénzneme lett), viszont a folyósított kölcsön „nyilvántartásának” pénznemeként a CHF-t jelölték meg.

Ezeknek a kölcsönöknek a havi törlesztő részletei aránytalanul, drasztikusan megemelkedtek, visszavezethetően egyebek között arra, hogy a bankok több ízben egyoldalúan megváltoztatták a kamatlábakat (kamatemelések), trükköztek a kamatok előtörlesztésével és a „nyilvántartott” állítólagos „deviza- és forint-tőketartozás” összegének megállapításával (állítólagos tőketartozás összegének emelkedése, rendszeres törlesztés ellenére is), valamint egyre nagyobb havi összegű befizetéseket kértek arra hivatkozással, hogy jelentősen csökkent a helyi fizetőeszköz (jelen esetben: az euró) értéke a svájci frankkal szemben (árfolyamkockázati hatása).

A jogsértés ténye abban rejlik, hogy a kölcsönfelvevőket megtévesztették azzal, hogy kölcsönszerződést kötnek - holott a  fiktív kölcsönszerződés  álcája alatt egy pszeudo-aleatorikus üzleti tranzakció (valójában egy pénzügyi spekuláció) rejtőzködött, amely a határidős spekulatív tőzsdei ügyletekhez hasonló kockázatokat jelentett a kölcsönfelvevők számára. [57]

A bankok, amelyek ezt a mérgező kölcsöncsomagot (mérgező kölcsön) előre megfontoltan piacra dobták,nem figyelmeztették a fogyasztókat az euró és a svájci frank közötti árfolyam negatív irányú változásának valódi veszélyeire.

A pénzügyi szempontból laikus kölcsönfelvevők a bankok előjelzése nélkül nem tudták elképzelni a devizaárfolyamok változásait,a bankok pedig nem mutatták be nekik szimulált számításokkal sem a kamatemelések, sem a tőkeösszeg növekedésének a lehetséges következményeit - ahogy elmulasztották azt is a bankok, hogy azt is bemutassák (akár példákon keresztül levezetve) az ügyfeleknek, hogy a szimulációk szerint milyen hatást gyakorolhat törlesztő részleteikre és anyagi helyzetükre, amennyiben jelentősen változik a két pénznem közötti árfolyam. Ezek a szimulált számítások (az adott algoritmus szerint) azonnal előre jelezték volna a kölcsönfelvevők költségeinek aránytalan megnövekedését (már abban az esetben is, amennyiben csupán kis mértékben emelkedik a CHF-árfolyama).

 

szerzo2.png

 

Szlovén hazai jogi esetek

A bankok fent leírt attitűdje (értékelő beállítódása) és viselkedése a kölcsönfelvevőkkel szemben elfogadhatatlan mind a kötelezettségek hazai (és külföldi) magánjogi elveinek szemszögéből nézve (mert egyáltalán nem tekinthető jóhiszemű cselekménynek) - mind pedig emberi és állampolgári jogi szempontból. Ez a pénzügyi "termék" a kölcsönfelvevők számára nem csak túlzott kockázati elemeket tartalmazott, de megtévesztő jelleget is visel (ez pedig büntetőjogi szempontból csalásnak minősül).

Szlovéniában a rendes magánjogi bíróságok (ellentétben a más európai országokban működő nemzeti bíróságokkal) ezt a jogsértő  banki magatartást  valamiért nem minősítették a magánjogi kötelezettségeknél alkalmazott méltányos bánásmód elvének megsértéseként, ezért  nem is javasolták jogalkotási eljárás elindítását a kölcsönfelvevők helyzetének megkönnyítése érdekében.[58]

Most következik tehát, hogy sor kerüljön arra, hogy a károsultak keresetet nyújtsanak be az Alkotmánybírósághoz az alapvető emberi és állampolgári jogok megsértésének megállapíttatása céljából, majd pedig (szükség esetén) az EJEB és az Európai Unió Bírósága elé vigyék az őket ért jogsérelmek megállapíttatása kapcsán keresetüket.

A CHF-jelzálogkölcsönök alacsony kamatlábaival megtévesztett és a súlyos kockázatokkal kapcsolatban félrevezetett ügyfelek svájci frankban nyilvántartott (denominált) kölcsönöket vettek fel a bankoktól egy viszonylag rövid időperiódusban. Aztán nem sokkal később a bankok a CHF- árfolyam alakulására, a kamatkockázatra és a kölcsönszerződések un „deviza-záradékára” hivatkozással elkezdték nagy mértékben megemelni a törlesztő részleteket (mind a kamatokat, mind a „tőketartozás” bankok által CHF-ben nyilvántartott összegét is).

Csakhogy az ügyfeleknek már eredendően sem  nem svájci frankban, hanem helyi fizetőeszközben (Szlovénia esetében: euróban), azaz egy jól ismert, megbízható pénznemben volt szükségük kölcsönre. Az euró  stabilitását az Európai Unió legsikeresebb gazdaságainak teljesítménye és kapacitásai garantálják.

A jogügylet alaposabb vizsgálata során egyértelműen világossá vált, hogy az európai (és más) pénzügyi szakértők a svájci frank időlegesen alulértékelt árfolyamához igazodtak az adott pénzügyi termékeke tömeges piacra bocsátásakor -  tehát teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy a CHF monetáris nominálértéke emelkedni fog.

Jogi szempontból ez azt jelenti, hogy az adott ismeret szakmai berkekben köztudott, közismert volt, ezért a bíróságoknak az ilyen ügyek feldolgozásánál erre a tényre vonatkozóan bírósági közleményt, ill. határozatot kell készíteniük.

A szlovén alkotmányjog értelmében a mérgező jelzálogkölcsönök a "kölcsönfelvevők tulajdonjogába történő túlzott beavatkozást" eredményeztek az Alkotmány 33. cikkében foglaltak szerint.

Az, hogy a kölcsönfelvevők, akik a kölcsön bankok által megállapított, a havi rendszeres törlesztés ellenére is növekvőnek mondott „tőketartozás”, valamint a kamatok visszafizetése során most jóval többet fizetnek, mint a ténylegesen megkapott pénzkölcsön  reálértéke, ellentétes az Alkotmány 69. cikkének a tulajdon társadalmi funkciójára vonatkozó elvével.[59]

 A bankok úgy kötötték meg a kölcsönszerződést, hogy a svájci frankban denominált kölcsönök visszafizetése aránytalan növekedést eredményezzen az adósoknak. Ez pedig ellentétes a szlovén Alkotmányban rögzített  "szociális biztonság"-záradékban[60] foglaltakkal, s egyúttal sok kölcsönfelvevő anyagi (mi több: végül már puszta egzisztenciális, fizikai) létének a veszélyeztetéséhez is vezetett.

Ennek fényében a Szlovén Köztársaságnak most gondoskodnia kell arról, hogy az ilyen tranzakciókkal jogalap nélkül gazdagodott (condictio, jogalap nélküli gazdagodás) bankok belföldön vegyenek részt a kölcsönfelvevők kártérítésében. Más szóval, ezt nem a szlovén adófizetők zsebéből kellene fizetni, mint ahogy az korábban oly sokszor előfordult. [61]

 

A jogbiztonság elvének, mint az Alkotmány 2. cikkében hivatkozott egyik jogállamisági alapelvnek a megsértése

A jogállamiság elvei, amelyekre az Alkotmány 2. cikkében utal, egyetemes jellegűek - tehát nem „puha” törvények, hanem jogilag kötelező erejűek.[62]

Esetünkben a jogbiztonság jóhiszemű banki műveleteket jelent, azaz a kölcsönfelvevőt jogilag védeni kell a bankok tisztességtelen magatartása ellen.

Ha a jogbiztonságot nem garantálják előre, az államtól legalább annyi elvárható, hogy szankcionálja ezt a jogbizonytalanságot a bankok vonatkozásában, a kialakult jogi és ténybeli következmények ismeretében – azaz ex tunc[63] és ex post facto[64].[65]

Az Alkotmánybíróság már korábban is rámutatott arra, hogy mindenkinek joga van az alkalmazandó jogba vetett bizalom megőrzéséhez - és ahhoz, hogy mind cselekedeteit, mind pedig elvárásait ennek megfelelően alakíthassa (U-I-322/96 számú határozat)[66].

Az Alkotmány 2. cikkében a jogállamiság és a szociális, jóléti állam elveit társítja.

A "szociális állam" követelményét a jogállamiság követelményével egyenrangú fontosságúként hangsúlyozza az Alkotmány 2. cikke. Sajnos ennek a doktrínának az érvényesülése mostanában még nem kapott kellőképpen dinamikus és széles értelmezést az Alkotmánybíróság döntéseiben. [67]

 

A szociális állam (‘socialna država’)

Az Alkotmánybíróság, szociális területen fenntartja azt az álláspontját,  hogy az igazságtalan megkülönböztetés tilalma nem elegendő. Az állam köteles pozitívan eljárni, pozitív kötelezettsége van az egyenlőség és a kapcsolódó szociális biztonság garantálásában, ami gyakran jelentősebb is lehet (vö. az U-I-298/96 számú ügyben hozott ítéletet).[68]

 

A horvát Alkotmánybíróság állásfoglalása

Döntésében (U-I-3685/2015 sz. ügy) a Horvát Köztársaság Alkotmánybírósága szintén hivatkozott a szociális állam elveire. Egyrészt elismerte, hogy a vonatkozó horvát törvény, amely deklarált célja szerint enyhíteni szándékozott a svájci frankban nyilvántartott kölcsönöket felvett adósok helyzetét, alapvetően nem volt alkotmányellenes.[69]

A horvát alkotmányjogi értékelés szerint ezen megállapítás alapját a Horvát Köztársaság Alkotmányának a "szociális államról" szóló rendelkezései képezik, melyek külön kiemelik, hogy az állam pozitív kötelezettsége a polgárok gazdasági fejlődésének és szociális jólétének előmozdítása. A horvát Alkotmánybíróság a "társadalmi igazságosságot a szociális jóléti állam egyik fő alkotóelemeként"   határozta meg, és hangsúlyozta, hogy a jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a méltányos szociális szabályozás megteremtésére tett erőfeszítései során.[70]

Szlovénia Alkotmánybírósága is több esetben visszavonta már bizonyos jogi rendelkezések érvényességét, amikor kiderült, hogy megsértették a jogbiztonság alapelvét. Így például az U-I-356/02. sz. ügyben is megállapították az Alkotmány 2. cikkében említett jogállamiság elvének megsértését. Ebben a konkrét esetben az illetékes adóhatóság úgy állapította meg egy adóalany adózási kötelezettségeinek mértékét, hogy ezáltal jogilag rendkívül bizonytalan helyzetbe hozta őt, minthogy a kamatok az adózó adókötelezettségének megállapítása előtt megugrottak. Az Alkotmánybíróság azonnali ideiglenes intézkedésként megakadályozta az adóhatóság által meghatározott jogellenes  kamatemelést az átmeneti időszakban, amíg az ügyet feldolgozta. Végül pedig hivatalosan is megállapították, hogy az előállt helyzet alkotmányellenes mivoltát.

Számos határozatával az Alkotmánybíróság is garantálta, hogy a felperesek várható (jövőbeni) jogosultsága, vagyis jogos elvárása, védett legyen, különösen a privatizáció folyamata során.

A „svájci frankban nyilvántartott”, ill. un. „deviza-záradékhoz kötött” kölcsönök esetében a kölcsönfelvevők nem láthattak a jövőbe, és azt sem tudták előre (megjósolni sem), hogy a CHF és az euró árfolyamának változása kikényszeríti nem csupán a kamat, hanem a tőkeösszeg drasztikus emelkedését is.[71]

A bankok megtévesztően azt állították, hogy ez a fajta kölcsön stabil; sőt egyes esetekben indirekt ígéretet tettek arra is, hogy a tőkeösszeg és a kamat kisebb mértékben fog növekedni, mint akkor, ha a kölcsönöket nem svájci frankban denominálták volna. (A marketingkampányaik kulcsmondata az volt, hogy: "Támaszkodj stabil  pénznemre!").

Szlovéniában a hazai és külföldi bankok a mérgező banki termékük ilyetén marketingjével a fogyasztókat előre megfontolt szándékkal, tudatosan megtévesztették és bizonytalan helyzetbe hozták. Ez a kölcsönök tőkeösszegének és kamatainak az aránytalan növekedéséhez vezetett, amire az adósok nem számíthattak, míg a bankok megfelelő szakértelem és tudás birtokában képesek voltak ezen változások előrejelzésére.

Végül ez a jogbiztonság elvének megsértését, és az Alkotmány 2. és 50. cikkében említett szociális biztonságukba történt aránytalan beavatkozást eredményezte.

A törvény előtti egyenlőséghez való jog és az egyenlő bánásmódhoz való jog megsértése az Alkotmány 14. cikkének (2) bekezdésében és 22. cikkében került rögzítésre.

Az Alkotmány 14. § (2) bekezdése kimondja, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő. Ez az alkotmányos fejezet bevezető rendelkezése a jogokról és a szabadságokról, amelyek különös jelentőséget és súlyt kapnak az Alkotmánybíróság döntéseiben.[72]

Az alkotmányjog elmélete hangsúlyozza, hogy a jogalkotónak az alapvetően egyenlő és hasonló kapcsolatokat egyenlően, az eltérőeket pedig eltérő módon kell szabályoznia.[73] A törvény alkalmazása során az állami szerveknek ugyancsak azonos módon kell eljárniuk és rendezniük az azonos eseteket, hogy egyenlő feltételek mellett a törvény előtt mindenki egyenlő legyen.

Az egyenlőség elvének ezért meg kell felelni a törvény létrehozásakor és alkalmazásakor. Ebben a tekintetben fontos az Alkotmány 22. cikke is, amely szerint mindenki számára „biztosítani kell az egyenlő jogok védelmét minden olyan eljárásban, amely bíróság előtt vagy más állami hatóságnál, helyi önkormányzatoknál és közigazgatási szerveknél folyik, amelyek jogokról, kötelességekről, vagy jogi érdekekről hoznak döntést".

Esetünkben a rendes bíróságoknak meg kellett volna állapítaniuk a jogegyenlőség megsértését, amikor olyan ügyfelekkel foglalkoztak, akiket de facto hátrányos megkülönböztetés ért a bankokkal szemben, a svájci frankban nyilvántartott kölcsönök felvételéről szóló szerződésekkel összefüggően kialakult jogviták során. Mivel a rendes bíróságok ezt elmulasztották[74], az ügyfelek egyenlőtlen bánásmódot is kénytelenek voltak elszenvedni. Ez nem felel meg sem az Alkotmány 22. cikkében, sem az EJEB 6. cikke (1) bekezdésében deklarált jogelveknek és követelmények.

A törvény előtti egyenlőség az Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően is azt jelenti, hogy az alapvetően azonos helyzetben lévő személyeket egyenlő bánásmódban kell részesíteni, azokat pedig, akik alapvetően eltérő helyzetben vannak, eltérő módon. Az Alkotmánybíróság alkotmányos ítélkezési gyakorlata szerint az Alkotmány 14. cikk (2) bekezdésében említett törvény előtti egyenlőség alkotmányos elve kötelezi a jogalkotót arra, hogy az egyenlő helyzeteket egyenlő módon kezelje.

Ha a jogalkotó másképp szabályozza az ilyen helyzeteket, arra nyomós érve kell, hogy legyen, amely a dolgok jellegéből adódik (az U-I-239/14. sz. ügyben hozott határozat).[75] Ez vonatkozik más európai országok szabályozására és alkotmányos esetjogára is, ahol a bankok svájci frankban denominált kölcsönöket kínáltak.[76]

Rendszerint a kontradiktórius elv[77] és a fegyveregyenlőség elv megsértését úgy kezelik, mint a szlovén Alkotmány 22. cikkében hivatkozott egyenlő bánásmódhoz való jog megsértését. Minden esetben, az Alkotmány 22. cikk alapján, a felek jogainak egyenlő, „különösen a másik fél viszonylatában” (az Up-74/95 sz. esetben hozott határozat), döntő jelentőségű.

A törvény előtti egyenlőség és az egyenlő bánásmód jogelveinek ill. követelményeinek érvényesítése a bíróságok előtt a felek eltérő szerződéses helyzetének tényéhez kapcsolódik, amely alapvető fontosságú a folyamatban lévő ügy szempontjából.[78]

Az Alkotmánybíróság amikor pl., vak vagy gyengénlátó panaszosok ügyét vizsgálta, fenntartotta ezt az összehasonlítást annak érdekében, hogy alkalmazza azt az elvet, amely lényegében szintén szükséges az eltérő helyzetek eltérő kezeléséhez, ebben az esetben a vakok és gyengénlátók javára (határozat az U-I-146/07 sz. esetben).

A kölcsönfelvevő ügyfelek egész egyszerűen nem voltak annak tudatában, hogy az európai országok valutáinak árfolyamában hosszú távon jelentős változások várhatók. Ezért nem számíthattak  arra, és nem vehették figyelembe a kölcsönszerződésük aláírásakor, hogy az euró és CHF árfolyama hosszú távon jelentős mértékben megváltozhat. Ez különösen azért igaz, mert történelmi távlatban a CHF értéke nagyon hosszú ideig növekedett a vizsgált események bekövetkezése előtt. A szerződő felek közötti egyenlőtlenség értékelésekor ezt már a rendes bíróságoknak is mérlegelniük kellett volna. [79]

Egy második eset, amelyben az Alkotmánybíróság a felek eltérő helyzetét összevetette, még inkább hasonlít a jelenlegi ügyhöz. Az Alkotmánybíróság megakadályozta, hogy a panaszosok egy polgári perben, figyelemmel a vita tárgya értékének megállapítására, előnyösebb helyzetben legyenek a devizazáradék miatt – azokhoz viszonyítva, akiknek a követelései hazai valutában voltak (az Up-613/02 sz. ügyben hozott döntés). A bank és a kölcsönfelvevők helyzetének összehasonlításakor figyelembe kell vennünk, hogy az egyik oldalon pénzintézetek vannak, amelyek a dolgok természeténél fogva a legjobb pénzügyi szakemberek garantált segítségére támaszkodnak, a másik oldalon pedig többnyire pénzügyi szakmai szempontból gyakorlatilag teljesen tapasztalatlan ügyfelek, kölcsönfelvevők állnak, akik nem rendelkeznek ilyen ismeretekkel és ezért ők a gyengébb fél, amikor a kölcsönszerződés megkötésére kerül sor. Mindenki számára nyilvánvaló az egyenlőtlenség és az ebből fakadó diszkrimináció.

A kölcsönfelvevők természetesen egyrészről valóban nem hivatkozhatnak a szabályok ismeretének hiányára. Most azonban nem az „ignorantia juris nocet” (jogszerűtlen/jogellenes viselkedés) elvéről[80] van szó, mert ez nem a(z egyébként ténylegesen sem írott, sem íratlan formában nem is létező) törvények és szabályok figyelmen kívül hagyása.[81]

Itt arról van szó, hogy a két fél közül melyik számíthatott a hosszútávú jövőbeni devizaárfolyam-változásokra a CHF és az euró viszonylatában. Az ismerethiány tehát ebben az esetben nem a törvényekre vonatkozik, hanem azon pénzügyi tényezők ill. folyamatok alakulásának ill. bekövetkezésének valószínűségeire,  amelyeket a kölcsönt felvevő ügyfelek érthetően nem ismertek.

 

szerzo-1.png

 

A franciaországi bűnügyi nyomozás[82] anyagaiból kiderült, hogy a bankok elhallgattatták soraikban azokat a szakembereket, akik a mérgező banki termék elfogadhatatlanságára figyelmeztettek, mivel ebben a kölcsönügyletben az ügyfél viseli a devizaárfolyam-változásból fakadó összes, bankok által jóelőre ismert, viszont az adós számára egyébként ismeretlen kockázatot.

Nyilvánvaló, hogy ugyanez történt azokban a bankokban is, amelyek Szlovéniában kínáltak „deviza alapú”-nak mondott kölcsönöket, a CHF-ben nyilvántartott kölcsönök állítólagos előnyeinek megtévesztő népszerűsítésével. Rendkívül valószínűnek tűnik az az érv, amely szerint a bankok jóelőre számíthattak a devizaárfolyam-változásra, hiszen a bizonyítékok alapján a legtöbb ilyen tranzakció során a bankok nagyon jól tudták, hogy a CHF értéke eléggé alacsony szinten van, nem utolsósorban azért, mert az időlegesen (a szerződések túlnyomó többségének megkötésekor érvényes) nyomott árfolyamot mesterségesen, adminisztratív eszközök segítségével alakították  ki. Mivel a bankok ezzel tisztában voltak, rosszhiszemű (mala fide) spekulációt folytattak arra számítva, hogy a CHF előbb-utóbb ismét jelentősen emelkedni fog. Ezen a ponton rá kell mutatni, hogy a toxikus algoritmust úgy alakították ki, hogy a CHF értékének már a minimális növekedése is nagymértékű növekedést eredményezzen a megtévesztett kölcsönfelvevő adósságában.[83]

A svájci frankban nyilvántartott ill. un. „devizazáradékhoz rögzített” jelzálogkölcsönök, amelyeknek állítólag meg kellett volna őrizniük a kölcsön valós értékét a törlesztés hosszabb időtartamára is, aránytalanul nagy terhet jelentettek – kizárólag az egyik fél, a kölcsönfelvevő számára.

Az adósok hátránya a változások miatt (a bankok jogalap nélküli gazdagodása), amelyekre a kölcsönfelvevők nem voltak befolyással (a devizaárfolyamok változásai), a kötelmi jog elvének szempontjából is problémás. Ez annál is inkább  elfogadhatatlan, mivel nagyszámú olyan megállapodás megkötésére került sor, amely egyértelmű és tisztességtelen hátrányt jelentett a kölcsönfelvevők számára.

Ráadásul a kölcsönfelvevők azért nem tudták előzetesen befolyásolni a bank által kínált kölcsönszerződések tartalmát, mert ezeket a dokumentumokat az ügyfelek nem ismerhették előzetesen: az esetek túlnyomó többségében csupán közvetlenül az aláíráskor láthatták, amikor viszont ott helyben, azonnal el kellett dönteniük, hogy elfogadják-e vel non a bankok által a „blanketta”-formátumú szerződésekben  diktált fix feltételeket.

Ilyen előzmények után a hazai bíróságoknak a kölcsönfelvevők szabad választását (szabad és megalapozott beleegyezését) feltételező, formalista megközelítése döbbenetesen helytelen és erősen megkérdőjelezhető.[84]

Összehasonlításképpen, a horvát Alkotmánybíróság a fent idézett döntésében (az U-I-3685/2015 sz. ügyben) megállapította, hogy visszaélés történt az un. „deviza-záradékkal”, amelynek egyébként az a funkciója, hogy megőrizze a kölcsön reálértékét. Ebben az esetben ez lett a bankok igazságtalan, a kölcsönfelvevők rovására történt gazdagodásának az alapja.

A horvát Alkotmánybíróság véleménye szerint ez ellentétes volt a „szerződő felek egyenlőségével” és alárendelt helyzetbe hozta az adósokat, mivel arra kényszerítette őket, hogy az előzőleg felvett kölcsönnél sokkal nagyobb összeget fizessenek vissza.

A horvát Alkotmánybíróság figyelmeztetése meggyőző: a „deviza-záradékot” csak a kölcsön reálértékének, illetve a felek szerződéses egyensúlyának megőrzése érdekében lett volna szabad alkalmazni.

A szlovén esetben tehát „a fortiori”[85] igaz, hogy ha a bankok jogkövető módon jártak volna el, akkor sem érdekükben, sem jogukban nem állt volna a teljesen stabil euró helyett svájci frankban nyilvántartani a kölcsönöket.[86]

 

További fejlemények: a kölcsönfelvevők adósságának faktorálása harmadik félnek (faktoring)

Egy további lépés, amelyet a szlovén bankok kezdeményeztek, tovább súlyosbította  a jelzálogkölcsönük, vagy egyéb adósságaik törlesztésére képtelenné vált adósok helyzetét. Az NLB és az NKMB – mindkettő szlovén bank – átadta a sértett jelzálogkölcsönösök adósságait egy Svájcban bejegyzett ad hoc faktoring vállalkozásnak.

Már hozzáférhetőek az adott cég svájci alapításának részletei, csakúgy, mint a következő információk: a bankok állítólag 80%-os kedvezménnyel adják el a bedőlt adósságokat a faktoring cégnek, amely azután a jelzálogos irányában ezeket az adósságokat elvileg 100%-ban követeli.

A biztonságos távolságban lévő Svájcban székelő faktoring cég tehát ezeket az összegeket az eredeti jelzálogkölcsön összefüggésében követeli. A faktoring cég könyörtelenül folytatja a bank által megállapított adósság jogi úton történő behajtását, nem riadva vissza a csődeljárástól, illetve az adós minden vagyonának lefoglalásától sem.

Nyilvánvaló, hogy a fizetésképtelenné vált „jelzálogkölcsönös” adós első lefoglalható vagyontárgya az ingatlanja lesz. Ezt azután árverésre bocsátják és értékesítik, nagy valószínűséggel sokkal alacsonyabb áron, mint amekkora az eredeti jelzálogkölcsön összege volt. Azonban a fizetésképtelenné vált adós minden egyéb vagyontárgya is csődeljárás, ill. végrehajtás alá vonható az ingatlan lefoglalása után, amit immáron már nem a bank hajt végre, mosva kezeit, hanem a könyörtelen, külföldi bejegyzéssel, svájci székhellyel létrehozott ad hoc faktoring cég. Az adósnak tehát minden ingóságát ugyanígy értékesítik, vagyis gyakorlatilag teljesen kiforgatják minden vagyonából és az utcára teszik.

Maga a csőd egyértelműen az állítólag a svájci frank árfolyamváltozásához kötött törlesztőrészletek  visszafizethetetlenné válásának egyenes következménye, ami viszont sok esetben közvetlenül annak a folyománya, hogy az adós elveszítette állását, s emiatt nem tudta fizetni a törlesztőrészleteit - így vezetett a munkanélkülivé válás  további tragédiához a jelzálogkölcsönnel rendelkező polgár és családtagjai számára.

Az üzleti világban a faktoring a cégek számára bevett gyakorlatnak számít általában olyan helyzetekben, amikor például egy adott cég elmulasztja az adósságát időben visszafizetni egy olyan másik cégnek, amelynek pedig azonnali cash-flowra és likviditásra van szüksége.

A mi esetünkben azonban ezt az eljárást egyénekkel szemben alkalmazzák, akik ab initio (kezdettől ill. a kezdetektől fogva) képtelenek visszafizetni az adósságukat a magasabb euró árfolyamon, hiszen épp azért vettek fel eredetileg a bank által ajánlott svájci frankban nyilvántartott kölcsönt, mert egyébként nem tudták volna megfizetni a magasabb kamattal járó eurókölcsönt. Ezúttal tehát nem a megszokott vállalati pénzügyi gyakorlattal állunk szemben.

Súlyosbító körülmény mind alkotmányjogi vonatkozásban, mind pedig az Emberi Jogok Európai Egyezményében deklaráltak alapján  ennek az egyéni adósokkal és családjaikkal szembeni pénzbehajtási módnak és gyakorlatnak a nyilvánvaló, világviszonylatban egyedülálló aránytalansága és könyörtelensége.

Fentebb hivatkoztunk a szlovén, illetve a horvát alkotmányok „szociális állam” megvalósítására vonatkozó követelményeire, , amelyek értelmében a bankok és az ügyfelek közötti tranzakcióknak is tisztességesnek és „egyenlőknek” kell lenniük a felek bona fide (jóhiszemű, tisztességes) tárgyalási helyzetét illetően, ebben az esetben egy leplezett és gátlástalan egyoldalú pszeudo aleatórikus helyzetben.

Ami a legfontosabb, a súlyosan mértékű mérgező banki gyakorlat hatásainak nem szabad érintenie a sértett legalább 16 000 kölcsönfelvevő, valamint  családtagjaik szociális biztonságát és anyagi-egzisztenciálishelyzetét.

A bankok természetesen ab initio (kezdettől ill. a kezdetektől fogva) tisztában voltak azoknak a sebezhetőségével, akik kénytelenek voltak svájci frankban jegyzett kölcsöneiket felvenni, mivel ezek az emberek képtelenek lettek volna megfizetni az euróban jegyzett kölcsönök jelentősen magasabb kamatait.

A bankoknak tudniuk kellett, hogy a kölcsönt felvevő fogyasztók  milyen kényes és sérülékeny helyzetben vannak.

Felmerül tehát a kérdés, vajon ilyen lehetetlen kölcsönfeltételek megtévesztő ráerőltetése a bizonytalan helyzetben lévő emberekre nem párosult-e kezdettől fogva a bankok részéről olyan spekulációval, hogy mi lesz ezekkel a bedőlt kölcsönökkel, ha a svájci frank értéke emelkedik és lehetetlenné teszi az adósoknak a kölcsön visszafizetését.

Itt két lehetőség kínálkozik. Egyrészt, előfordulhat, hogy a bankoknak fogalmuk sem volt arról, hogy az adósok a jövőben fizetésképtelenné válhatnak. Ez nagyon valószínűtlen azon bizonyítékok tükrében, amelyek szerint a bankok ismerték jóelőre azon szakmai , előrejelzéseket, amelyek a CHF-alapú kölcsönök költségeinek egyértelmű növekedését jósolták – ennek ellenére a „CHF-alapú”-nak mondott kölcsönök felvételére igyekeztek rávenni a tájékozatlan ügyfeleket.[87] Ezért az első, fent említett feltételezés elvethető, mert különben  döbbenetes meggondolatlanságot kellene feltételeznünk a bankok részéről.

Másrészt viszont lehetséges, hogy a bankok már kezdettől fogva tudták, mert tudniuk kellett, hogy az adósok ezeket a kölcsönöket az utóbb megismert kondíciók mellett sohasem lesznek majd képesek teljes mértékben visszafizetni, mivel a CHF árfolyama egy rövid periódust leszámítva folyamatosan és jelentősen emelkedik - ennek ellenére ezen  a kintlevőségeket bizonyos kedvezménnyel külső, harmadik félnek faktorálják. Ha ez volt a helyzet, akkor a bedőlt kölcsönök először szimulált eszközként jelentek meg a bankok mérlegében, bár kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy ezeket a virtuális eszközöket sohasem fogják ténylegesen auditálni (ill. hivatalosan jóváhagyni, hitelesíteni, alátámasztani).  Könnyen elképzelhetjük, miféle homályos üzleti spekulációkat folytattak a bankárok korrupt magánprofitjuk érdekében a konspiráció végső szakaszában.

Nyilvánvaló, hogy ezen a ponton nem tudjuk pontosan milyen elképzeléseket dédelgettek akkoriban a bankárok, ezért az sem kizárt, hogy egyszerre mindkét fenti hipotézist, sőt  talán más lehetőségeket is szem előtt kell tartani. Tisztán üzleti szemszögből persze a jelzálogkölcsönök és más bedőlt kölcsönök faktorálása észszerű üzleti gyakorlatnak tűnhet.

Ugyanakkor, ami elfogadhatónak látszhat szűk értelemben vett, tisztán banki, haszonelvű megközelítésben, az már tágabb (magánjogi, alkotmányjogi) aspektusból valamint az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltak figyelembe vételével már egyértelműen jogellenes és megengedhetetlen. Arról nem is szólva, hogy egyre inkább kezd világossá válni (lásd alább), hogy itt összejátszásból fakadó csalásról beszélünk. A kérdést (lásd alább) az egyik szlovén képviselő vetette fel.

Ha további bizonyítékra van szükség az általunk elfoglalt jogi állásponthoz ill. jogi szakmai állásfoglaláshoz, hangsúlyozni kell, hogy a rossz szlovén banki gyakorlatok európai összefüggésben kivételesek voltak.[88] Tudomásunk szerint egyetlen más európai ország sem alkalmazott ilyen büntető jellegű uzsorakölcsön gyakorlatot, amely 8% büntetőkamatot ró a késedelmes befizetésre, amelyben számtalan ember kényszerült kilátástalan egzisztenciális helyzetbe, többen pedig egyenesen öngyilkosságba menekültek. Ezért rendkívül fontos hogy lépjünk túl a kegyetlen, profithajhász banki perspektíván ezen sürgető kérdés kapcsán és alkotmányos, valamint emberi és állampolgári jogi vonatkozásból is orvosoljuk a helyzetet.

Az, hogy a döbbenetes banki és bírósági gyakorlatok elfogadhatatlan hatását a szlovén jogrendszer még mindig nem korrigálta, nagyrészt annak tudható be, hogy ezeket a jogvitákat formálisan kezelték a hazai magánjogi bíróságokon, hivatkozás nélkül az alkotmányos jogokra, nem beszélve az esetjogról, valamint  az Európai Emberi Jogok Bíróságának precedens értékű esetjogáról.

Bármilyen jogi megközelítést is alkalmazunk azon egzisztenciális kérdések kapcsán, amelyekkel ezzel a mérgező jelzálogkölcsönnel küszködő adósok és családtagjaik küzdenek, figyelembe kell venni a teljesen elfogadhatatlan társadalmi, valamint végső soron politikai következményeket a fent említett 16 000 adós és családjaik számára.

Ebben az összefüggésben teljesen érdektelen, hogy ha netán a bankok profitéhsége kielégítetlen maradt és hogy ez állítólag milyen kedvezőtlen hatással lehet a bankok mérlegére, mivel mindezek a problémák eltörpülnek az adósok számára borzalmas következmények s az állam felelőssége mellett.

2016 nyarán a szlovén NLB bank, amelynek ügyvezető igazgatója Blaž Brodnjak, mintegy 104 millió eurót faktorált 80%-os kedvezménnyel a 104 millió euró értékű bedőlt kölcsönökből a svájci DDM Holding cégnek, amely ad hoc casu 2016 július 22-én jött létre. Utóbbi bejelentette, hogy 10 év alatt befektetésének kétszeresét, mintegy 40 millió eurót szándékozik realizálni. [89] Az NLB banknak a PwC Management nevű szlovén tanácsadó cég nyújtott segítséget abban, hogy vevőt találjon a bedőlt kölcsönökre.[90]

Ebben az üzletben a közvetítő szerepet a szlovén KF Finance és a B2 Kapital játszotta. 2015 decemberében az NLB Bank csődbe jutott adósai ellen már folytak az árverések, azaz a bírósági úton végrehajtott csődeljárások.

A nem-végrehajtott kintlevőségeket a Swiss DDM Holding vásárolta meg a Prohit nevű maribori cég támogatásával, amely erre a célra ügyvédeket, közjegyzőket, végrehajtókat, sőt még nyomozókat is bérelt. A névlegesen svájci DDM Holding szlovéniai képviseletét Gregor Lepoša ügyvéd látja el. Nyilvánvaló, hogy szükség van bizonyos mértékű óvatosságra ahhoz, hogy valaki bekapcsolódjon egy ilyen vitatható ügyletbe.

Más, Szlovéniában jelenlevő bankok, például az osztrák Hypo Alpe Adria Bank 168 millió euró értékű Szlovéniában, Horvátországban, Szerbiában és Montenegróban „kihelyezett”, majd bedőlt kölcsönét egy norvég pénzügyi cégnek, a B2 Holdingnak adta el, míg a szlovén B2 Kapital újabb 110 millió eurós adósságcsomagot vásárolt az Unicredit Banktól. Szlovéniában a legnagyobb arányú üzletet az NLB Bank és az NKBM bank bonyolította le ezen a területen.

Eközben a kérdés politikai síkra került át. Janko Veber parlamenti képviselő felvetette a témát az Országgyűlésben (Državni zbor) és bejelentette, hogy bűnügyi feljelentést kíván tenni, mivel lehetséges, hogy összejátszásból fakadó csalás történt a szlovén állam (és mások) ellen.

Ebben az összejátszásban gyaníthatóan az NLB Bank vezető testületének és felügyeleti szervének vezető képviselői, valamint az érintett vásárlók (a faktoring cégek illetékes vezetői) vettek részt.

Veber kitartott amellett, hogy a követeléseket (terjatve)

(1) csökkentett becsléssel kell megállapítani,

(2) nem volt rangsorolás a követelések között az alapján, hogy mekkora esély van a kölcsön visszafizetésére, és

(3) szívességeket kínáltak ill. tettek  a kiválasztott faktoring cégek szakértőinnek (a követelések vásárlóinak) a konspiráció részeként, annak érdekében, hogy

  •  leplezzék a múltban elkövetett törvénysértéseket, valamint hogy
  •  jogellenes jövedelemre tegyenek szert a tiltott tranzakciókból.

 

 

 

 

 

Összegzés

Az előzőekből kiderül, hogy a 16 000 megtévesztett szlovéniai kölcsönfelvevő (plusz családtagjaik) helyzete elfogadhatatlanul rendezetlen mind erkölcsi, közjogi, polgári jogi, büntetőjogi és alkotmányjogi szempontból, mind pedig az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt követelmények teljesülése szempontjából.

Ugyanez a helyzet a kötelezettségek lényegesen szűkebb magánjogi vonatkozásában is, mivel itt pszeudo-aleotorikus jogügyletről van szó, s a bankok jogtalan gazdagodásához kétség sem férhet.

Mivel a bankok a polgári jog szempontjából egyértelműen rosszhiszeműen jártak el, ezért a bankok vezetőinek a büntetőjogi felelősségének a megállapítása ügyében bünügyi eljárásnak is indulnia kell  (ahogyan ez Franciaországban is történt) egyebek között a kölcsönfelvevőkkel és az állammal szemben, azok kárára folytatólagosan, bűnszervezetben elkövetett, összejátszásból fakadó csalások miatt.

Végül, talán a legfontosabb megállapításunk: a hazai jogrenden belül a szlovén államnak (a Szlovén Köztársaságnak) immáron az Alkotmánybíróság jelenti az utolsó lehetőséget arra, hogy megoldást találjon az előállt súlyos problémára (hasonlatosan ahhoz, ahogyan az Horvátországban történt, a  horvát Alkotmánybíróság közrehatásával).

Ezzel elkerülhető lenne, hogy elmarasztalják az államot, s így meg lehetne takarítani az országnak egy újabb, az állam számára kedvezőtlen kimenetelű próbaítéletet az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt.

Ellenkező esetben nagy a valószínűsége annak, hogy az állam pervesztessé válik, s a bankok tisztességtelen magatartása miatti teher újból az adófizetők vállát terhelné, nem is beszélve arról az erkölcsi veszteségről, amely a Szlovén Köztársaságot ismét érné az Emberi Jogok Európai Bírósága (s az egész nemzetközi közvélemény) előtt.

 

[1]  Prof. Dr. Boštjan M. Zupančič, LL.M., S.J.D. (Harv.), jogászprofesszor, a Szlovén Köztársaság Alkotmánybíróságának egykori bírája, és az Emberi Jogok Európai Bíróságának egykori bírája;

[2] Prof. Dr. Ciril Ribičič, az alkotmányjog professzora, a Szlovén Köztársaság Alkotmánybíróságának egykori bírája, a Velencei Bizottság tagja. (Az un. „Velencei Bizottság” az Európa Tanács /ET/ független alkotmányjogászokból álló tanácsadó szerve, mely évente négyszer tart plenáris ülést az olaszországi Velence városában. A bizottság teljes, hivatalos neve: European Commission for Democracy through Law /Európai Bizottság a demokrácia érvényesítésére a jog eszközeivel/. – [a szerk. megj.] )

 

Az összes lábjegyzet nem fért ide, hamarosan pdf-ben elérhető lesz a teljes lábjegyzetes tanulmány fordítás

 

 

Fordította Dr. Panajotu Kosztasz

 

Kérjük, támogasd vállalkozásunkat, hogy minden külföldi szerző műve olvasható legyen magyarul. Ha marad pénzünk, akkor a végén külön kötetben kiadjuk az összes külföldi tanulmányt.

 

A most közreadott szlovén fordításhoz még nem érkezett be annyi adomány, amennyibe került a szakfordítás.

 

 

MagNet Bank

1062 Budapest, Andrássy út 98

HU84 16200216-00245469-00000000


SWIFT kód: HBWEHUHB  
 

Az átutalásnál tüntesd fel: a könyv fordítására

 

 

A könyv, amiben ez a szlovén tanulmány is található, elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

 

http://mek.oszk.hu/19100/19119/