Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Corvinus Egyetem - Zádorfalvi-Gazdag Gyula szakdolgozatából

2014.07.27

 Örülünk, hogy ilyen tárgyilagos és részletes dolgozat készült az egyetemen. Részletek, hogy kedvet csináljunk a teljes szakdolgozat tanulmányozásához...

 

zadorfalvi-gazdag-szakdolgozat---kep.png

 

Minden válság során megfigyelhető egy bizonyos csoport bűnbakká nyilvánítása, legyen ez a csoport a bankok, a külföldi vállalatok, vagy akár egy kisebbségi népcsoport. Ez a hibás helyzetértékelésből következő bűnbakká kiáltás nem csak a jogállamnak, de a morálból levezethető természetes igazságérzeten túl, és a bankrendszer esetében, annak nemzetgazdaságban betöltött megkerülhetetlen szerepe miatt az ország egészének maradandó károkat okozhat. A fentieket szem előtt tartva, a kialakult devizahiteles problémakör kapcsán azonban a „bankoknak” (A dolgozatban az felsorolás megkönnyítése miatt a bank, a pénzintézet, a hitelintézet és a hitelező szavakat hasonló értelemben használom). is el kell számolniuk hibás gyakorlataikkal. Mivel eddig nem történt nyílt és következményekkel járó önvizsgálat, a hibákkal való szembenézés és azok reparációja semelyik érintett fél részéről sem, e dolgozatban rá szeretnék mutatni a legszembetűnőbb hiányosságokra.

 

 

 

A téma specialitása és interdiszciplinaritása nem könnyíti meg a problémák feltárását, annyi azonban megállapítható, hogy az adósok érdekképviselete lényegesen korlátozottabb erőforrásokkal rendelkezik, mint a hitelintézetek érdekképviselete. Tovább növeli a fenti asszimetriát, hogy a hitelintézetek politikai és gazdasági elitbe való beágyazódottsága lehetővé teszi a mindenkori kormány beavatkozását a helyzet rendezésébe, ámde részlehajlással.

 

 

 

A kisszámú, véges erőforrással rendelkező fogyasztóvédők munkáját a közismerten korrupt döntéshozókkal szemben csak egy magasabb civilizációs szintén lévő intézményes hatalom, az Európai Bíróság segítheti. A vita társadalmi méretűvé növését az gátolja, hogy a vitában való érdemi részvételhez szükséges intellektuális képesség és szakértelem annyira speciális, hogy még a banki alkalmazottak (akik az ügyfelek felvilágosításáért feleltek volna) közül is kevesen rendelkeznek vele. Az „átlagember” számára pedig felfoghatatlan absztrakcióról van szó. A megfelelő tudás nélkül az adósok kiszolgáltatottak, ők a helyzet jogállamisághoz méltó rendezéséből annyit érzékelnének, hogy fizetési kötelezettségeik jelentősen csökkennek.

 

 

 

 

 

A devizahitelezés eltérő lehet a devizanem szerint (EUR, CHF, JPY) és a folyósítás módja szerint, mely a bizonylati rendszert érinti. Alapvetően két fajtája ismert az adott devizán belüli folyósításnak, a deviza alapú és a (tiszta, vagy deviza folyósítású) devizahitel. Ezek kialakulásakor csak az utóbbinak volt jogszabályi háttere, az előbbi, tehát a deviza alapú hitel jogszabályi említése, elismerése 2010-bentörtént.

 

 

 

 

 

Mindkét esetben az ügyfél jelentkezik a hitelintézetnél finanszírozási igényével, majd egy hosszabb folyamat eredményeképpen kap egy bizonyos összeget. E folyamat során megvizsgálják az igazolható jövedelmét, illetve a fedezetként felajánlott ingatlan(oka)t.

 

 

 

A jogszabályi háttér hiánya ellenére a legelterjedtebb devizahitel a deviza alapú, vagy deviza elszámolású hitel, amikor a deviza csak a nyilvántartásban szerepel, hiszen forintban kapja az igényelt összeget és forintban is törleszt, mivel ebben a pénznemben keletkezik a jövedelme. Az „igazi”, vagy tiszta devizahitel folyósításakor az ügyfél devizát kap, majd a törlesztési periódusok során devizát vagy forintot törleszt. A következőkben a fenti különbség ellenére, a hazai szóhasználatnak megfelelően (és a tiszta devizahitel jelentéktelen mennyisége miatt) a devizahitel kifejezés alatt is deviza alapú hitelt értek majd.

 

 

 

 

Az első általam szakmai hibának tulajdonított probléma abban rejlett, hogy a magyarországi gyakorlatban a devizahiteleket alacsony kamatozású forinthiteleknek tekintették.

 

 

 

Ez a bankok részéről abban nyilvánult meg, hogy az ügyfelek, leendő adósok hitelképesség-vizsgálatánál, a havi törlesztőrészlet megállapításakor az árfolyamkockázattal nem számoltak, sőt bizonyos értelemben ki is zárták ennek a lehetőségét, amikor a törlesztőrészletet a jövedelemhez képest a legnagyobb arányban állapították meg, mintha az árfolyamkockázat nélküli hitel lett volna. Abban az esetben ugyanis, amennyiben a bankok bizonyos „ráhagyással” folyósították volna a devizahiteleket, akkor az árfolyamnövekedést ellensúlyozhatta volna ez a tartalék. Ez puffer a munkahely, a teljes jövedelem elvesztésekor nem jelent megoldást, de a havi törlesztő részletek emelkedése számos, jövedelemmel rendelkező adós számára is jelentős, elviselhetetlen tehernövekedést jelent. A hitelezők érdekeinek megfelelően pedig a velük szemben elvárt prudens magatartás is indokolta  (volna) ezt az elővigyázatosságot.

 

 

 

A bankok felelőssége véleményem szerint éppen azért haladja meg a többi résztvevő felelősségét (magánszemélyek, vállalkozások, szabályozó intézmények) -azon túl, hogy ők a professzionális szolgáltatók-mert a hitelezés folyamatában egy hitelképességet vizsgáló szolgáltatást nyújtott(adósminősítést), aminek eredményeképpen az általa terjesztett, bevizsgált terméket, megfelelés esetén folyósított. Megállapítható, hogy a pénzintézetek akkor is folyósítottak hitelt, amikor a prudens adósminősítés ezt nem engedte meg. Az adósminősítés pedig nem egy önkéntes tevékenység, hanem a hitelintézetek jogszabályi kötelezettsége:

 

2009. évi CLXII. törvény a fogyasztónak nyújtott hitelről

A hitelképesség vizsgálata: 14. § (1) A hitelező a fogyasztó hitelképességét a rendelkezésére álló információk alapján értékeli. A hitelképesség vizsgálatának részletes szabályait jogszabály állapítja meg.

 

 

 

Egy hibás adósminősítés ezért akár arra is jogalapot szolgáltathat, hogy az adósok kártérítési pereket indítsanak a hitelintézetekkel szemben, ugyanis éppen a fenti szolgáltatás lehetett volna az utolsó banküzemtani védelmi vonal, ami a hitelképtelen ügyfeleket kiszűrhette volna. Ennek a szolgáltatásnak a szerepe kulcsfontosságú, a következményekért való a felelősség az egész tranzakcióra kiterjed, hiszen amennyiben egy adós nem felel meg a hitelképesség vizsgálatnak, akkor nem, vagy közel sem akkora kölcsönt kap.

 

 

 

 

 

Valószínűsíthető, hogy a lakosság árfolyamkockázat alatt a 2000-es évek néhány százalékos árfolyam-ingadozását értette, ami nem hozható kapcsolatba az árfolyamkockázat teljes közgazdasági jelentésével. Ennek a felfogásnak talán a későbbiek során fontos szerepe lehet, ugyanis a hitelezők bizonyos felelősséggel tartoznak a termékeik iránt és az az állásfoglalás, miszerint „nem láthatták előre a válságot” és ezért mentesülnek a hiányos ügyfél-tájékoztatás következményei alól, nem tartható. Továbbá jogi szempontból sem elhanyagolható, hogy a szerződésben árfolyamkockázat alatt mást értettek a szerződő felek, tehát az ügyfelek feltételezhetően „nem azt az árfolyamkockázatot” (hanem a korábbi néhány százalékos elmozdulást) vállalták, amit most a hitelezők a szerződés mögé gondolnak (ezt jogi szempontból a szerződéses akarat különbségének nevezik).

 

 

 

Közgazdasági szempontból az érdekes mulasztás, hogy a hitelintézetek a CHF és az EUR árfolyamkockázatának feltárásához szóról szóra megegyező dokumentumot adtak a leendő adósok felvilágosítására, ami valótlan  és félrevezető, ugyanis a két deviza kockázata szignifikánsan különbözik. Így a két különböző devizát övező lényegesen eltérő kockázat között semmiféle különbséget nem tettek az ügyfelek felvilágosítása során. A két deviza kockázatai között lévő különbség összemosásának pedig súlyos következményei vannak.

 

 

 

A fenti felsorolásból kitűnik, hogy amennyiben a bíróságok valóban a fentiek szerint járnának el, akkor a devizahiteles szerződésekben szereplő egyoldalú kikötések érvénytelenné lennének nyilvánítva. A Magyarországon ma előforduló szerződések egyoldalú módosítását megfogalmazó részek nem felelnek meg a törvény előírásainak, az átláthatóság, az arányosság, az objektivitás és a ténylegesség elvének. Ez azonban mindaddig következmények nélküli, amíg a felügyeleti szervek továbbra nem végzik a munkájukat vagy a perek során a bíróságok ítéletet nem hoznak. Mivel ezek folyamatban lévő peres eljárások, ezért kimenetelük még nem tisztázott, mindenesetre az átláthatatlan kamat meghatározás közgazdasági és jogi szempontból támadható része a szerződésnek, amire a pénzintézeteknek fel kell készülniük a jövőben.

 

 

 

A bírósági gyakorlat azonban 2013 őszétől, tehát a Kúria nevezetes ítélete és a nyári ítélkezési szünet után azt az irányt mutatja, miszerint a fenti átláthatatlanságot jogi szempontból semmisnek ítéli.

 

 

 

A hitelezők gyakorlata elsősorban az „ügyfél aláírta, megértette a szerződést, teljesítse a vállalt kötelezettséget” elven alapul, amivel alapvetően nem is lehet vitatkozni. A probléma inkább abban rejlik, hogy egy szerződés két egyenlő fél közös akaratának rögzítéséről szól, a jelenlegi szerződések pedig formailag és tartalmilag több jogszabályba ütköznek, és olyan hitelezői erőfölényt biztosítanak, ami visszaélésekre adhat okot, és miként a Lengyelországgal történt összehasonlításból kiderül, ezek a visszaélések nem esetlegesek, hanem tömegessé is váltak. Ezek a visszaélések azért valósulhattak meg, mert a felügyeleti szervek az alapvető formai hibákat, hiányosságokat sem vették észre ill. kifogásolták.

 

 

 

Az árfolyamgát és egyéb banki kedvezménynek feltüntetett szerződésmódosítás ürügyén egy tartozáselismerési nyilatkozat beépítése miatt egyes álláspontok szerint az adósok elvesztik jogorvoslati lehetőségeiket. Az elvi probléma az erre irányuló szándékkal az, hogy a hibákat nem hozzák helyre, hanem tartozáselismerő nyilatkozatot íratnak alá az adósokkal, mely után -bizonyos vélemények szerint-nem lehet az eredeti szerződéseket támadni. Ráadásul az addig megtörtént visszaéléseket nem törli el az új szerződés sem.

 

 

 

A Pénzügyi Ismeretterjesztő és Érdek-képviseleti egyesület jelzése után, miszerint amennyiben az árfolyamrés költség, akkor a kölcsönszerződések a Hpt. 213. alapján semmisek, aPSZÁF megváltoztatta az álláspontját. Ezért fontos, hogy az árfolyamrés nem lehet költség, és ezt a véleményt osztják a bankrendszer támogatóinak a témában született levelei, tanulmányai is, többek között a bankszövetség főtitkárának (Kovács, 2013) és a korábbi PSZÁF-elnök tollából. Ezek után felmerülhet a közgazdász társadalom felelőssége is, hogy hogyan képes egy ilyen közgazdasági abszurdum -miszerint az árfolyamrés nem költség- megjelenni olyan tekintélyes szakmai folyóiratokban és intézmény nyilatkozataiban megjelenni mint pl.: a Hitelintézeti Szemle vagy a PSZÁF.

 

 

 

Az alapvető probléma a devizaalapú hitel, mint termék árfolyamkockázata. Maga a termék azért problémás, mert még egy tőkeáttételes devizás termék esetén is behatárolt, hogy egy befektető, spekuláns mennyit veszíthet, mi az a likvidációs szint, ahol a pozícióját automatikusan zárják és felszámolják. Legrosszabb esetben a vesztesége a teljes befektetett tőkéje és a közvetítői jutalék. A Magyarországon elterjedt devizaalapú hitelek esetében ezek az alapvető kockázatkezelési eszközök hiányoznak. Az adós elméleti veszteségének csak a fantázia, vagy a káoszelmélet törvényei szabhatnak határt.

 

 

 

Éppen az egyik Nobel-díjas tudós, Eugen Fama által kutatott hatékony piacok elmélete szerint ugyanis egy adott árfolyam minden az adott gazdasággal, annak növekedési kilátásaival és kockázataival kapcsolatos információt tartalmaz. Magyarország esetében isa svájci frank árfolyama éppen azért ilyen magas, mert Svájchoz ekkora a növekedésbeli, fejlődései előnyben van. Ezt a fejlettséget mutatja az is, hogy Svájc a versenyképességi rangsoroknak rendre az első három helyét foglalja el. A forint árfolyama tartalmazza a magyar gazdaságot veszélyeztető kockázatokat, a potenciális növekedést, és az országra jellemző egyedi kockázatokat is. Ezért amikor a bankok a hitelek finanszírozása során azt állítják, hogy megemelkedett forrásköltségekkel szembesülnek, mert Magyarországra hiteleznek, és ezeket a költségeket továbbhárítják az adósokra, akkor ugyanazt a költséget az adósoknak kétszer kell megfizetniük . Egyszer a vállalt törlesztőrészletben, amikor pl.: svájci frankra váltják, ami azért szükséges, mert nem devizában, hanem forintban keletkezik a jövedelmük, másodjára pedig azt a közelebbről nem definiált összeget fizetik meg, amit a bank saját hatáskörben forrásköltség növekedésnek nevez. A hitelezők jellemzően rövid forrásból finanszírozták a kiadott hitelt, és mivel ez a banki spekuláció veszteséges, ezért azt meg kívánják fizettetni az adóssal. Nem csupán azért abszurd a helyzet, mert ugyanazt a költséget kétszer kívánják megfizettetni az erről mit sem sejtő adóssal, hanem azért is, mert az adósoknak semmi közük nincs a banki forrásoldal szerkezetének összetételéhez. Erre jellemzően az „üzleti titok” választ kapják azok az ügyfelek, akik a banknál a felől érdeklődnek, hogy a válság utáni enyhülő pénzpiaci környezetben (a svájci jegybanki alapkamat közel 2 százalékpontos csökkenése) miért nem élvezik ennek előnyeit. Valójában a bank saját hatáskörben hozott döntést a forrásoldali finanszírozásról és az ehhez kapcsolódó nyereséghez vagy veszteséghez az adósoknak semmi közük nincs.

 

 

 

Közgazdasági szempontból az is érdekes lehet az árfolyamváltozás kapcsán, hogy amennyiben deviza alapú hitelről beszélünk, akkor a folyószámlavezetési-díj, a kezelési költség, és a hasonló valójában forintban felmerülő költség miért van devizában elszámolva.

 

 

 

A semmisség esetén az adós fennálló tartozásának pénzneme lehet még kérdéses. Mivel nincs a pénzátadást és annak visszafizetését szabályozó szerződés, ezért a tényállásból kiindulva megállapítható, hogy amennyiben forintot kapott az ügyfél, akkor forint, amennyiben devizát kapott, akkor deviza a fennálló tartozás devizaneme. A pénzátadást nem szabályozó ügylet esetén érdekes a kamatfizetés kérdése. A magyarországi bírói gyakorlat szerint gyakran az adott pénznem jegybanki alapkamatát veszik alapul a tartozás kiegyenlítésének időbeli elhúzódásakor. Ezzel szemben ha abból indulunk ki, hogy a bank hibájából hiúsult meg a szerződés, ugyanis jellemzően a hitelezők állították elő a sablonszerződéseket, akkor mint egy hibás termék esetén nem jár ellenszolgáltatás a pénzhasználatért. A megfontolás hasonló, mint egy rossz termék visszaváltása esetén. Amennyiben egy fogyasztási cikk rossz, és a fogyasztó 1 év múlva visszaviszi a forgalmazónak, akkor a forgalmazó köteles visszaszolgáltatni annak árát. Azonban nem köteles azt kamatosan visszaadni, elég csak a korábban kifizetett árnak megfelelő összeg, ami a pénz időértéke miatt kevesebbet ér mint egy évvel a fogyasztási cikk vásárlásakor. Ennek analógiájára a „visszavitt termék ” esetén sem jár a banknak kamat.

 

 

 

A pénzhasználati díj ellen közvetetten szóló másik érv arra mutat rá, hogy a szerződés semisségének megállapításáig a bank jelzálogot jegyzett be egy ingatlanon. Ez a jelzálog önállóan is forgalomképes, átruházható, arra a hitelintézet refinanszírozást is kérhet. Amennyiben a bank pénzhasználati díjat kíván felszámolni egy semmis szerződés alapján, akkor ennek a jelzálognak, mint vagyoni értékű jognak a használatáért az adóst is díjfizetés illeti.

 

 

 

A mindenkori kormányzat hibái között említhető, hogy a jogszabályok fejlődése gyakran csak kullog az élet után, a jogszabály nem illeszkedik a valós élet elvárásaihoz. Ez a devizahiteles problémakörben úgy jelenik meg, hogy a devizahitelezés 2002-2008-as széles körű elterjedése után, 2010-ben született meg a jogszabályi háttere a devizahitel és a deviza alapú hitel megkülönböztetésének. Ez a valós élet utáni rohanás időnként hatalmas károkat képes okozni, mint ahogy az a devizahitelek esetében történt.

 

 

 

A deviza alapú hitel, mint termék egészen 2010-ig nem is létezett jogszabályilag, addig ugyanis a hitelintézeti törvény csak a forint vagy a devizahitelt definiálta. Közgazdaságtani alapvetés, hogy a banküzem veszélyes üzem, és hasonlóképpen a jogalkotás szintjén ez a veszély úgy jelentkezik, hogy a jogszabály nem a felek szerződéses szabadságára bízza a szerződés feltételeinek megállapítását, hanem szigorúan előírja mit lehet és az attól való eltérést szancionálja. Ebből adódik, hogy olyan terméket, amit a hitelintézeti törvény nem nevesít, nem szabad forgalomba hozni. Sokan ezért azt kérik számon a hitelezőktől, hogy miért nem követték a törvényi előírásokat. Jogi nyelvezettel ez röviden úgy hangzik, hogy a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény kógens és nem diszpozitív.

 

 

 

A kormány 2010-ben fogadott el rendeletet arról, hogy megkülönböztesse, (83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet a teljes hiteldíj mutató meghatározásáról, számításáról és közzétételéről)a devizában nyilvántartott és devizában törlesztett, tehát tiszta devizahitelt a devizában nyilvántartott, de forintban törlesztett „öszvér” deviza alapú hiteltől.

 

 

 

A kölcsönszerződések több jogszabályba is ütköznek, és ahogy a szerződések kötelezettségeket keletkeztetnek, a jogszabályok is, melyek alól sem intézmény, sem magánszemély nem mentesülhet. Véleményem szerint az igazságszolgáltatásnak kellene kimondania, hogy miben hibásak a szerződések, azonban a korrupció itt is tetten érhető pl.: amikor az árfolyamrésről több hivatalos személy is határozottan állítja, hogy nem költség, pedig az ténykérdés, hogy az árfolyamrés költség.

 

 

 

Abban az esetben, amikor az igazságszolgáltatás semmissé nyilvánítja a szerződéseket, akkor az eredeti állapot visszaállítása az eljárás. Ebben az esetben az adósok vissza kell fizessék a banktól kapott pénzt, ami nem kölcsön, a banknak pedig az eddig törlesztő részletként befogadott befizetéseket kell visszaadnia az adósnak.

 

 

 

Tekintettel arra, hogy a magyarországi felügyeleti szervek mennyire nem látták el törvényi feladataikat, továbbá a PSZÁF elnökének nyilatkozataiból az kiderült, hogy a hitelezők érdekeit előnyben részesíti a fogyasztóvédelemnél, logikusnak tűnik, hogy az elégedetlen adósok az Európai Uniós fórumhoz forduljanak devizahiteles panaszukkal. Ezért könnyen előfordulhat, hogy a magasabb pénzügyi és fogyasztóvédelmi kultúrával rendelkező Európai Unió bírósága a magyar igazságszolgáltatásnál hitelesebb döntés hoz.

 

 

 

A kutatás közben az egyetemi tanulmányaim alatt futólag érintett banki forrásköltség dekomponálása és a devizaswap ügyletek működési mechanizmusának megértése jelentette a legnagyobb kihívást. A  dewizaswap értelmezésekor az Európai Bíróság döntése megerősített abban az okfejtésemben, hogy a deviza alapú hitelek esetében nem beszélhetünk pénzváltásról. A négy féléves számviteli tanulmányaimnak nem csak a számvitelről szóló törvény ismerete miatt vettem hasznát (a rendelkezésre tartás és a mérlegen kívüli tételek értelmezése miatt), hanem a banki eredménykutatás értelmezésében is.

 

 

 

A megoldási fejezet legfontosabb része, hogy legelőször az igazságszolgáltatásnak kell ítéletet mondania a devizahitelezésről, és ez a jogállamiság tesztje is lesz. Sajnos ez a folyamat nem mentes a korrupciótól és egyes esetekben a felügyeleti szervek már említett elfogultságától sem. Mindazonáltal Magyarország jogállamisága remélhetőleg képes betölteni a szerepét és a bíróságok, mint az utolsó „védelmi vonal” igazságot szolgáltatnak. Ennek a kimenetelétől függ a további lépések sorsa is.

 

 

 

Az állami szerepvállalás túlzott aktivitásától és szakmailag nem megalapozott lépéseitől azonban nem alaptalanul tartanak az érintettek.

 

 

 

Amennyiben Magyarországon a bankrendszer a mostani devizahiteles kudarc során képes is lesz megkerülni a jogszabályokat, elgondolkodtató, hogy a szankciók elmaradása nem jelent-e önmagában is veszélyforrást.